Ön szerint mi volna a legjobb megoldás a mind inkább elharapódzó megélhetési lopások megfékezésére?
Civil őrség létrehozása 37,3%
Fokozottabb rendőri jelenlét az utcákon 27,5%
Egyéb 23,9%
A települések bekamerázása 11,3%
Szavazatok száma: 1087
Régen is idegesített az a meghatározás, hogy „megélhetési bűnözés”, most viszont, hogy az esetek jó részében ebbe botlok, már kicsit félni is kezdtem, mert úgy tűnik, a köztudatban is egyfajta jóváhagyásként könyvelik el a lopásnak ezt a módját. Magyarán: mint valami indokot arra, amit ugyan nem helyes megtenni, de ha valaki mégis megcselekszi, akkor enyhítő körülménynek számít.
Mindez felháborító, mert a rablások mindig is a megélhetéssel voltak kapcsolatosak: a tolvajok ugyanis minden korban ebből éltek, és mégsem volt nekik „megélhetési” alibijük. Egyszóval a lopás meg a rablás bűnös, megengedhetetlen cselekedet, akárhogy is szépítgetjük. Manapság tehát, amikor ezeknek az eseteknek az elharapózásáról beszélünk, talán éppen itt kellene kezdeni, nem adni az ilyesfajta tetteknek eleve enyhítő körülményeket.
Ez a viszonyulás talán abban gyökerezik, hogy a közhiedelem szerint a rendőrség a tizenötezer dinárnál kisebb értékű lopásokkal nem is foglalkozik. Ez így nem igaz. A rendőrségnek kötelessége ezeket az eseteket is ugyanúgy kivizsgálni, mint minden más ügyet, csak hivatalból nem indítanak eljárást az elkövető ellen. A vizsgálat eredményét, ha megtalálták, akkor a tettes nevével együtt közlik a károsulttal, a károsult pedig pert indíthat, ha akar. De rendszerint nem akar, mert neki kellene kifizetnie a bírósági költségeket, amelyek (beleszámítva az ügyvédek fizetését is) nyilván jócskán meghaladnák az okozott kár értékét. A legnagyobb baj tehát az, hogy az állam úgy gondolja, ez esetben nem kell segítenie állampolgárait. A törvényhozóknak ugyanis tudniuk kellett volna, hogy egy ilyen rendszabálynak pontosan ez lesz a következménye, és az eredeti cél, hogy megszabadítsák a bíróságokat az úgynevezett „tyúkperektől” (és megspórolják ezeknek költségeit az államnak) egyáltalán nem valósult meg.
Valószínűleg ezeknek a végeredményeknek az alapján alakult ki az a vidékünkön általános nézet, hogy az állam e téren nem végzi a dolgát, s ezt a megállapítást a leginkább a rendőrségre vonatkoztatják. Mint mondtam, ezt nem kizárólag, sőt elsősorban a rendőrségre kellene kenni, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy ők is többet tehetnének időnként. Egyik ismerősöm panaszolta: kirabolták közeli hozzátartozóját, amikor apját ment látogatni a kórházba (biztos benne, hogy kilesték, sőt az is lehet, tudták is, hogy mennyi idejük lehet a rablásra). Nemcsak a sonkát és kolbászt „pakolták ki” (húsvét táján esetleg ilyesmire lehetett számítani), hanem a mélyhűtőt is, így a kétgyermekes fiatal házaspárnak nemigen maradt mivel megünnepelnie a húsvétot. Amikor ilyet lát vagy hall az ember, akkor ha valaki megint „megélhetési lopás”-okat emleget, legszívesebben azt kívánná, kerüljön ő is hasonló helyzetbe. De mint mondja, nem is ez a legborzasztóbb, hanem az, ahogyan egyik-másik rendőr nyilatkozott, tudniillik örüljenek, hogy semmi bajuk sem esett (mert eshetett volna). Mintha az áldozatokat kellene kioktatniuk, s nem éppen őket kellene védeniük. Másoktól olyan megjegyzésekről is hallottam, hogy azt mondták: „Bizony az ilyesmire a jövőben még inkább számítani lehet”.
Ilyeneket hallva nem véletlen, hogy az emberek elfordulnak a rendőrségtől, nem bíznak benne, és mindinkább hajlanak arra, hogy ezeket a dolgokat valamilyen önszerveződési formában kell megoldani. Lehet, hogy ebben a pillanatban ez látszik az egyedüli kiútnak, nekem viszont erről mindig az jut az eszembe, amikor egyszer az egyik ismerősömmel a nálunk lépten-nyomon elszórt szemétről beszélgettünk. Azt mondta, Nyugaton sem azért tiszták az utcák, mert minden lakosra jut egy-két utcaseprő, hanem mert nem szórják szét a szemetet. Lehet minden utcasarkon egy rendőr vagy önkéntes, az igazi okokat és megoldásokat valahol máshol kell keresni és megtalálni.
