MAGÁNVÉLEMÉNY
„Legyen a történetíró bátor, megvesztegethetetlen,
független, a szabadság és igazság barátja. A fügét hívja
fügének, a tálat tálnak... Ne adjon se haragra, se barátságra
ne sajnáljon, ne kíméljen, ne szégyelljen semmit, ne alázkodjék
meg senki előtt. Legyen igazságos bíró, legyen jóindulatú mindenkihez, de egyik félt se részesítse méltánytalan előnyben.
Mint hazátlan idegennek kell írnia könyvét, aki nincs alávetve
sem a törvényeknek, sem az uralkodóknak. Ne azzal törődjék,
mit gondol ez, vagy az, hanem azt kell megmondania ami történt... Felékesítheti írását szerény költői képekkel, de ne legyen bennük semmi erőltetett, különben elsózott húsleveshez hasonlít majd műve.”(Lukianosz, görög-római történetíró és gondolkodó, 120–180)
Nem tudom szimptomatikusnak mondható-e (erről talán jobb lenne, ha a politikusok gondolkodnának el), mindenesetre tény, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásának folyamatában a tömegtájékoztatás képviselője lépett vissza és az új összetételű délvidéki magyar nemzeti parlament félévi működését követően megint csak a tömegtájékoztatás képviselője „dobta be a törölközőt”.
(Lehet, kicsit erős a boksz nyelvezetét használni erre a jelenségre, mert mondhatják, hogy szó sem volt semmiféle küzdelmekről, a lemondási indoklásokból ítélve mégis egyfajta „feladásról” van szó, olyasmiről, amit szemmel láthatóan sem az egyik, sem pedig a másik nem tudott vállalni tovább.) Az olvasó, a választópolgár, vagy mondjuk az egyszerű szemlélődő is joggal kérdezheti, sőt követelheti: mondja meg már valaki, mi történik ismét a tömegtájékoztatás színfalai mögött, hiszen demokratizálódásunk kezdete óta éppen tömegtájékoztatásunk volt az egyik értékmérce (lásd: Božović kontra Magyar Szó 1990–1991-ben, a Magyar Szó megszüntetésére tett miloševići kísérlet 1993–1994-ben, a bombázások teremtette lehetetlen helyzet...). Természetesen jó lenne tudni az igazi válaszokat, az igazi indokokat a személyes lépésekre, de erre aligha számíthatunk. Az érdekeltek mindig csak annyit közölnek, amennyit jónak látnak, és tegyük kezünket a szívünkre, mi is így tennénk. Bármilyenek is a körülmények, okok és előzmények, annyi bizonyos, hogy egy érdekszervezet első embere nehezen lehet egy döntéshozó testület tagja is, sőt, annak is meghatározó tagja. Akárhogy is forgatjuk, a kettő szemmel láthatóan kizárja egymást. De úgy tűnik, nem ez a legfontosabb megválaszolásra váró kérdés.
A RÉTEGÉRDEK ÉS KÉPVISELETE
A mi, nem éppen helyesen értelmezett demokráciafelfogásunk szerint (ez a helyzet a Magyar Nemzeti Tanáccsal is), ha a politikai akarat reprezentálni akarja valamely réteg érdekeit, úgy intézi, hogy az adott réteg képviselőjét megválasszák a testületbe. (Nemrégiben egyik régi „utazótársam” vitacikkét olvastam arról, hogy az MNT-ből kimaradtak a nyugdíjasok, egyénileg is és testületileg is. Az összetételt nézve, úgy látszik, tényleg igaza van.) A demokratikus érdekképviseletnek azonban, szerény véleményem szerint, egyáltalán nem ez az egyedüli módja. Ez a fajta érdekképviselet ugyanis sokkal inkább az önigazgatás logikáját követi, amelyet talán nem kellene azonnal antidemokratikusnak kikiáltani, de tény, hogy kizárólag az egyetlen uralkodó párt határozott felügyelete mellett volt csak működőképes, és ez természetesen alapvető hibája volt.
Az érdekeket többnyire a pártok szokták képviselni, de a szakmaiakat, a szakszervezetnek, vagy szakmai tömörüléseknek kell kialakítaniuk, s ha a döntéshozók (legyen az akár a Magyar Nemzeti Tanács is) nem veszik figyelembe az adott réteg fontosnak tartott érdekét, a szakmai szervezetek megszervezhetik a tiltakozás és polgári ellenállás formáit. Jobb ez így, mert azt jelenti, hogy az adott érdekek képviselete nem egy embertől függ, hanem egy egész szervezettől, és ez utóbbi már egészen más minőséget ad az érdekképviseletnek. Nyilvánvaló tehát, miért nem jó, ha valaki egy személyben szakmai szervezet elnöke és a döntéshozatali testület tagja. Azért sem jó a kettőt összevonni, mert – éppen a nemzeti tanács esetében – az adott réteg képviselői valójában pártlistáról kerültek be a testületbe, ami egészen biztosan azt jelenti, hogy az egész képviselői csoport által képviselt érdekeket a jelölő párt határozza meg, sokkal inkább, mint a rétegérdek, amelyet állítólag képviselni hivatottak. (Tudom, hogy emiatt majd megsértődnek egyesek és váltig állítják, hogy bizony ők intézményeiket, szervezeteiket, ha úgy tetszik, szakmájukat képviselik, mégpedig maradéktalanul. A baj ezzel csak az, hogy mégis elvállalták a pártlistát, vagyis azt, hogy a párt – ha csak alkalomadtán is –, de beleszóljon a szakmai vitákba is, vagy az mondja ki a végső szót.) Ha többségi rendszer lenne a választásokon, vagyis mindenki szavazatai alapján kapná a mandátumot, akkor egy kicsit más lenne a helyzet. Jelenleg viszont az a tény, hogy egy párt sok rétegből állít jelöltet, csak az adott párt sokszínűségének tesz jót, a párton belül, a lényegen azonban nem változtat. A rétegek érdekképviselete ugyanis ilyen bypassokkal nem oldható meg. (Ez bebizonyosodott a nyugdíjasok pártjának kormányzati szerepvállalásából is, országos szinten.) Nem jelenti, hogy a választott testületekben nincs szükség a szakemberekre, csak nem várható tőlük a rétegérdek, vagy szakma érdekeinek következetes képviselete.
NEMZET ÉS FELELŐSSÉG
Rossz lenne, ha a közcímben egymás mellé rendelt fogalmakat eleve szembe állítanánk és azt mondanánk, hogy vagy a felelősség, vagy a nemzet, esetleg a függetlenség még ezeknél is fontosabb, és az újságírás ezek közül csak egyet választhat. Mindegyik lényeges, és szó sem lehet meghasonlásról a vajdasági magyar újságíró esetében sem. Függetlenség is kell, felelősség is kell és nemzeti öntudat is a munka elvégzéséhez, de valamiféle „küldetéstudat” sulykolása, és a felelősség túltengése előbb-utóbb cenzúrába torkollik. A nemzeti érdek melletti elkötelezettség nekem személy szerint a munkásosztály melletti elkötelezettséget idézi, és azt sejtem, hogy nem is több annál. (Mondhatnám azt is, hogy hátsó szándék van mögötte.) Az újságíró tehát csak szakmája iránt lehet elkötelezett, és egyetértek minden kollégámmal, akik ezt helyezték előtérbe. Ez nem a nemzeti érzés és a politikai érzék hiánya, hanem éppen egyfajta elkötelezettség a tényleges érdekek mellett, a nemzeti érdekek mellett is. Nem tudom elfogadni azt a fajta érvelést, hogy az nyilván kevésbé felelősségteljes, aki nem hivatkozik minden nap kétszer a nemzeti mivoltára, és azt sem, hogy aki ezt minden közszereplésén melldöngetve hangsúlyozza, sokkal felelősségteljesebb és elkötelezettebb. A nemzeti lapra játszás könnyen lehet a nyomásgyakorlás eszköze is. Az egyetlen elfogadható mérce az újságírói szakma esetében ugyanis az, hogy a vajdasági magyarságnak egyetlen érdeke van a tömegtájékoztatást illetően: hogy kifogástalan tömegtájékoztatása legyen. Pontosan úgy, ahogyan érdeke a lehető legjobb, a tehetségeket felszínre hozó oktatási rendszer, a kultúrát ápoló intézményrendszer, a nyelvi egyenjogúság és végezetül a politikai érdekérvényesítés rendszere is (a pártok, a képviselők, az önkormányzatok, az MNT...). Ez nem jelent sem nemzetellenességet, sem pedig vak és feltétel nélküli nemzeti elkötelezettséget. A fent említettek közül tehát egyiket sem szabad túlhangsúlyozni, egyiket sem szabad szembeállítani a másikkal és főleg nem kellene alárendelni egyiket a másiknak. Mert ez lényegében politikai alá- vagy fölérendeltséget jelent. A politikai színezetű alá- vagy fölérendelés ugyanis minden esetben visszájára szokott fordulni. A tájékoztatás esetében azt jelentheti, többek között, hogy egy adott párt (lásd annak idején a KSZ), ha csak a saját tetszése szerintieket hajlandó elfogadni és hallani, ezzel elveszti a maga számára legfontosabb kommunikációt, a választókkal való párbeszédet, és így a realitás talaját is a talpa alól. A magukat demokratikusnak valló pártok ezért természetesen igyekeznek a fentieknek még a látszatát is tagadni (elkerülni már sokkal nehezebb), de tény, hogy egy kis nyomásgyakorlásra bármikor és bármelyikük képes (ha csak teheti).
