„Legyen a történetíró bátor, megvesztegethetetlen,
független, a szabadság és igazság barátja. A fügét hívja
fügének, a tálat tálnak... Ne adjon se haragra, se barátságra
ne sajnáljon, ne kíméljen, ne szégyelljen semmit, ne alázkodjék
meg senki előtt. Legyen igazságos bíró, legyen jóindulatú mindenkihez, de egyik félt se részesítse méltánytalan előnyben.
Mint hazátlan idegennek kell írnia könyvét, aki nincs alávetve
sem a törvényeknek, sem az uralkodóknak. Ne azzal törődjék,
mit gondol ez vagy az, hanem azt kell megmondania, ami történt... Felékesítheti írását szerény költői képekkel, de ne
legyen bennük semmi erőltetett, különben elsózott húsleveshez hasonlít majd műve.” (Lukianosz, görög–római történetíró és
gondolkodó, 120–180)
(Folytatás a múlt szombati számunkból)
ÚJSÁGÍRÁS, POLITIKA ÉS PROPAGANDA
Sajnos a politikusoknak, valószínűleg a jövőben is, nagyon nehéz lesz megmagyarázni, hogy a politika és a tömegtájékoztatás két igencsak eltérő, sőt nem egy esetben egymással szemben álló társadalmi funkció. (Érdekes: sem a kultúra, sem az oktatás, sem más társadalmi területek esetében nem merül fel ez ilyen éles formában.) Eltérőek a társadalmi kiindulópontjaik, és különbözőek a feladatköreik is. Van természetesen a politikának egy vitathatatlan és legális tevékenységi formája, ez pedig a propaganda. Ezzel az újságírásnak csak az a gondja, hogy a propaganda tökéletesen hasznosítani tudja az újságírás minden formáját. Ennek ellenére a kettőt még véletlenül sem kellene egybemosni, mert a propaganda nem újságírás, legfeljebb hasonló. (Egy interjú esetében például a propaganda sohasem teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekre az olvasók is választ szeretnének kapni, hanem csak azokat, amelyeket a politikus meg szeretne válaszolni.) A politikának tehát azt kell tudnia mindenekfelett, hogy hol van az újságírás és a propaganda közötti határ. A saját érdekében, és természetesen nem kimondottan az újságírás miatt. Politikus barátaimnak nem egyszer említettem, hogy a túllihegett propaganda, amelyet egyik-másik csatornán, lapban, műsorban például megvesznek és nagyon jónak tartanak, mert pontosan olyanoknak látszanak, amilyeneknek szeretnének, a visszájára fordulhat: ha az emberek esetleg el is hiszik a közölteket (századszorra már kénytelenek elhinni, mint a göbbelsi propagandát), de politikai hitvallásukban nemigen befolyásolja őket. Egyébként a túllihegett propaganda a legtöbb esetben ellenpropagandába csap át.
TÁJÉKOZTATÁSI SZEREPKÖR
A társadalmi struktúra teljes rendszerében fontosnak tartom a tájékoztatás önállóságát, majdnem olyan fontosnak, mint a bíróságok függetlenségét. Valóban nem azért, mert „túl bő a mellényem”, és dagadok az önhittségtől. Két választás között ugyanis sok idő telik el. A választások és előkészületeik (a kampány, amikor a választópolgár annyi propagandaanyagot kap, hogy már a saját eredeti véleményére sem emlékezik) csak egy-másfél hónapig tartanak. A közbeeső négy esztendőt, a mandátumot viszont a választások előkészületeiben ígértek szerint kell számon kérni a megválasztottaktól. A parlament megtehetné, de mivel a politikai többség megőrzése a mindenkori elsődleges cél, nyilván csak a legszélsőségesebb esetekben teszi meg. A két választás közötti időszakban, tehát csakis a társadalmilag kialakult igen fontos funkció, a tömegtájékoztatás kérheti (objektíven) számon a cselekedeteket. Persze sokak szerint az ellenzék is ezt teszi, de e mögött mindig meglapulhat a politikai érdek. A tömegtájékoztatás esetében azonban csak a választó érdeke állhat és az általa megfogalmazható kérdés állhat a háttérben.
SZERVEZETI FÜGGETLENSÉG
Különösebben nem zavar, hogy a politikusok számára is a tömegtájékoztatáshoz való viszonyulás lett a demokratikus viszonyulás fokmérője, az viszont igen, hogy a demokrácia problémájának ilyen formában történő csúcsosodása, vagy mondhatnánk azt is, hogy egyoldalúsítása, igazából nagyon megnehezíti a független, elfogulatlan és korrekt viszonyok kialakítását ezen a téren. Egyik szakterületnek sem tesz jót, ha valaki is ott áll a háta mögött, beleszól, fontoskodik, akadékoskodik, okoskodik... Ilyen körülmények között képtelenség szakszerűen, a szakmai ismérvek alapján, szabadon végezni a feladatokat. Az ilyen helyzetek ellen a leghatásosabb a szervezeti védekezés lenne, vagyis ha az adott szakma képviselői közösen védenék meg szakmájukat. A politikai befolyásolást azonban itt is nehéz elkerülni. Természetesen sosem az egész tagságot próbálják a pártok maguk mellé állítani, csak a kiemelt vezetőket, elnököket, szerkesztőket, igazgatókat... és ez bizony elég hatékony módszer. A befolyás elhatalmasodását kizárólag a szervezet belső demokratizmusa gátolhatja meg. Ha viszont a döntéshozatal a gyakorlatban átkerül a választott szervekbe (elnökségekbe), sokkal kisebb az esély a befolyásuk meghiúsítására. Sajnos leggyakrabban azt tapasztaljuk, hogy az elnökségek nem túl gyakran „kérnek segítséget” a tagságtól egy-egy vitás kérdés eldöntésekor. Magyarán: nem állunk túl jól a belső demokratizmussal. Igazuk van azoknak tehát, akik úgy vélik, hogy ez a kérdéskör az egyik legképlékenyebb területe a tömegtájékoztatásunknak. Megvannak a demokratikus eszközeink, de senki sem él velük! Ezt a viszonyegyüttest kellene tisztáznia, többek között, az alapító és a tömegtájékoztatás kapcsolataira vonatkozó szabályoknak is, de úgy látszik, ez nekünk túl nagy falat.
Többször is átolvastam az MNT által vitára bocsátott médiastratégia munkaváltozatát, és akárhogyan is forgattam, csak azt láttam, hogy azt szabályozza, milyen formájú társadalmi ellenőrzés alá kerülhet egy-egy lap, rádió vagy tv, ezzel szemben egy szó sem esik arról, mi védi meg a tájékoztatást a legközvetlenebb politikai befolyástól. Akárcsak sokan mások, én sem a tömegtájékoztatás elrugaszkodásától félek – számomra valóban kérdés, miért annyira elítélendő dolog a sokat emlegetett WikiLeaks viselkedése, hiszen a politikusok követték el a nevetséges dolgokat, és megalázóan sekélyesen viselkedtek –, sokkal inkább a politika hatalomgyakorlási törekvéseitől. A stratégiában ugyanis nem látom a tömegtájékoztatás függetlenségét szavatoló mechanizmusokat. Pedig van tapasztalatunk, és ebből talán le lehetne vezetni egy-két megoldási lehetőséget.
A TÁJÉKOZTATÁS OBJEKTIVITÁSA
Jómagam is számtalanszor szembesültem olyan egészen őszintének látszó megjegyzésekkel, hogy jó volt az írás, de nem volt benne ez meg amaz, meg sok minden más... A fiatal újságíró számára valószínűleg ma is dilemma lehet, ha elmegy egy eseményre, valójában jegyzőkönyvvezető-e, vagy egy kicsit mégis más. A mögöttünk levő időszak ékesen bizonyítja, hogy még a helyszíni közvetítést is lehet manipulálni, ami teljesen feleslegessé teszi a tudósítás teljes és átfogó művelését. Ebben a kérdésben csúcsosodhat ki egyébként az újságírás szakmai vonatkozása, vagyis, hogy az újságíró joga (természetesen szakmai ismeretei szerint) kiválasztani a legfontosabb eseményeket és adatokat. Mint mindenki más számára, az újságíró számára is számtalan tény áll rendelkezésre, de a megfelelő szakmai szempontok szerint kell használnia ezeket az adatokat, tényeket. Ez azt is jelenti, hogy más adatok kellenek egy cikkhez, mások egy riporthoz... Nem az a dolga tehát, hogy az adatok és indokok teljes skálájával foglalkozzon és ezeket sorakoztassa fel, hanem csak azokkal kell dolgoznia, amelyek cikkének, riportjának megírásához szükségesek. Az újságírón tehát nem követelhető meg az úgynevezett „teljes igazság” (hiszen ki tudja azt, hogy mi a teljes igazság), csak az, hogy az írásához felhasznált adatok megfelelnek-e a valóságnak. Ez a tájékoztatás objektivitása és nem a belemagyarázott, hozzámagyarázott és ki tudja hogyan csűrt-csavart tényállás, valóság, vagy politikai közmegegyezéssel valóságnak mondott tényállás. Az újságírói objektivitás tehát csak arra vonatkozik, amit az újságíró leírt, és nem arra, amit (a gyakori politikai belemagyarázás szerint) elfelejtett, vagy nem is tartott fontosnak leírni. Az ugyanis, hogy milyen adatok kellenek egy cikkhez vagy riporthoz, nem politikai, hanem szakmai kérdés.
POLITIKA ÉS IDENTITÁSMEGŐRZÉS
Nagyon nem szeretném, ha a fent említettek bárkiben is azt a képzetet keltenék, hogy politikaellenes vagyok. Egyrészt mint politikai újságíró sohasem voltam apolitikus, másrészt magam is voltam gyakorló politikus is, és eszem ágában sincs megtagadni azt, amit ebben a minősítésemben végeztem. Egyedül azt szerettem volna cikkemmel elérni, hogy egy kicsit pontosabban lássuk a dolgokat, azt, hogy mi micsoda, és akkor talán hamarabb meg lehet érteni, mi miért történik. Ma is azt vallom egyébként, hogy a vajdasági magyarságnak létérdeke a politikai érdekszerveződés. És nem csak helyi, hanem minden szinten. A gyakorlat bebizonyította, hogy az érdekek megvalósításában egyedül ez a járható út, az egyedüli hatékony lehetőség. Valószínűleg azért, mert egyedül erre figyelnek oda. A politikai szerveződés tehát identitásunk szerves része, hiszen e nélkül sem a hagyományaink, sem a kultúránk, sem a tömegtájékoztatásunk, sem a nyelvhasználatunk nem tud érvényesülni.
Arra próbáltam tehát rámutatni – talán sikerült némileg –, hogy hogyan különböztessük meg a rendszerint pillanatnyi, gyakran beszűkült, esetleg különféle csomagolásokban megjelenő, sokszor sorsdöntőnek kikiáltott érdekeket, a valós, hosszú távú és akár nemzetinek is mondható érdekeinktől, és tisztázzuk azt is, hogy egy-egy érdek eleve nem bűn, csak tudni kell artikulálni és féken tartani, ha kell.
