Hát ez itt a kérdés! Ez borzolja fel a kedélyemet, ez borítja fel mindennapjaim nyugalmát és csak fokozza a bajt, hogy nem csupán az enyémet, hanem mindazokét Szerbiában, akik valamivel a létminimum fölött élnek. Egyelőre ők vannak többségben.
Miben őrizzük meg a megtakarított pénzünket: dinárban vagy euróban?
Most, utólag nem győzöm magamat korholni, hogy annak idején, pártiskolás koromban a közgazdaságtant nem vettem elég komolyan, mert ha elmélyültem volna eme tudományágban, most bizonyára könnyebben föltalálnám magam. Megérthetném, miként lehetséges az, hogy a szinte naponta, szemünk láttára erősödő hazai valutánkért mind kevesebb hónapos retket vagy üszőmócsingot kapok. Persze az euróért nem kell annyit fizetnem, mint tegnapelőtt. Ez a fránya valuta napról napra gyengül, miközben a dinár izmosodik.
Említettem a pártiskolát. Annak idején azokat a műveltségben alultáplált, de a párt megítélése szerint perspektivikus szocializmus-építőket terelték oda, akikben megbízható kádereket szimatoltak. Föl nem foghatom, hogyan keveredhettem, hogy kevertek közéjük. De ha már ott voltam, alkalmam lett volna jobban elmélyedni a közgazdaságtanban. S épp azon csúsztam el.
A kérdés viszont marad: mit tegyen az ország tízmillió lakosa közül az a maradék kilencmillió, aki valamivel a létminimum körül vagy fölött él, dinárban vagy euróban spóroljon?
Az ország sorsáért felelősséget vállaló szakemberek, politikusok figyelmeztetnek: a hazai valuta további erősödése gondot okozhat az exportőröknek. Az elmondottakból sejthető, hogy nem csak nekik, de nékem is. És még jó néhány hozzám hasonlónak. Valamiféle zűrzavart érzek. Már nem csupán a fejemben, azon kívül és túl is.
Annak viszont nagyon megörültem, amikor meghallottam, hogy új fémpénzeket veretett és bocsátott forgalomba a Nemzeti Bank. Az idei évszámmal megjelölve. Sőt a húszdinárost megújítva: Ivo Andrić arcképével az előlapján. Ennek mint régi numizmata örültem meg, szeretem a szép pénzérméket, a szép papírpénzeket is, tett is afféle ígéretet nemzeti bankunk, hogy hamarosan újakat bocsát ki, alig várom, annál is inkább, mert a jelenlegiek annyira elrongyolódtak, elkoszosodtak, hogy a valamit is magukra adó kereskedők és kofák el sem fogadják őket.
Remélhetőleg az új papírpénzeink szépek és ropogósak lesznek, s ha az értékük is szilárd és tartós marad, az euró és a dollár helyett azokból őrzök meg egy-egy példányt az utókornak.
Persze ezzel a címben fölvetett kérdésemre a válasz távolról sem adatott meg. Az év elején még százhét dinárt kellett kiszorítanom egy euróért, most kapok érte kilencvenhét dinárt, igaz ez a kilencvenhét erősebb, mint a százhét volt, éppen csak ez az egész sehogy sem fér a fejembe, pedig annak idején a főnököm gondoskodott rólam, s eszmei továbbképzésre küldött.
Nem fogott rajtam.
Úgy látszik, azokon se sokat, akik egyetemeken gyűjtötték a szaktudást. Mert ha igen, a fejekben miért fokozódik a zűrzavar? Avagy könnyebb azoknak, akiknek nincsenek dinár–euró gondjaik? Mert egy rohadt vasuk sincsen.
