Öt éve már, hogy nem létezik az utolsó, Jugoszláviából megmaradt, sokak által aszimmetrikusnak is mondott államközösség, amely valójában már akkor sem működött egységes államként, amikor Jugoszláv Szövetségi Köztársaság néven megalakult. Az egykori államból megmaradt két tagállam, Szerbia és Montenegró olyan mértékben különbözött egymástól, hogy nem is nagyon lehetett közös nevezőre hozni őket. Eleve kérdéses volt, hogyan lehet egyenrangú félként kezelni két ennyire eltérő közösséget. Montenegró területe – mint ismeretes – csak töredéke Szerbia területének, a lakosság aránya pedig még ettől is nagyobb eltérést mutatott.
Ennek ellenére egyenrangú félként váltogatták egymást az állami vezetők a tisztségeken, ami nem kevés konfliktust szült, hiszen a szerbiai káderek, annak jogán, hogy gyakorlatilag Szerbia pénzelte a közös államot, több tisztséget vagy a nagysággal arányos elosztást kértek. Ma sem világos egészen, hogy milyenfajta politikai érdek vagy valamilyen irracionális álomkergetés tartotta össze az államközösséget, amikor már maguk a politikusok sem ragaszkodtak túlságosan hozzá. Montenegróban is erőteljesen jelen volt az önállósulási törekvés a kilencvenes évek eleje óta, először a liberálisok tűzték zászlajukra az önálló Montenegróval kapcsolatos elképzelésüket, a Đukanović vezette szocialisták csak a Momir Bulatović frakciójával való leszámolást követően tértek rá az önállósulási irányvételre. Ennek egyik kézzelfogható jele lett az, hogy Montenegró előbb a német márkát, majd az euróra való európai áttérés után az eurót vezette be fizetőeszközként. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem hajlandók támogatni a Milošević fémjelezte pénzügyi és gazdasági politikát, nem akartak osztozni annak következményeiben, meg akkor már valószínűleg a háborús politikának sem akartak részesei lenni, mert lassan általánossá vált Montenegróban az a meggyőződés, hogy Dubrovnik ostromakor a montenegrói területi egységek dicstelen szerepet vállaltak.
Az egybetartozás azonban a végsőkig tartotta magát talán a két nép tagadhatatlanul közös gyökerei miatt, másrészt a nagyon erős egyházi álláspont miatt is. Mint ismeretes a szerb pravoszláv egyház ma is szervezete részének tartja a montenegrói területeket és nagyon ellenségesen viselkedik Mihajlo érsek önállósulásával szemben, sokkal erőteljesebben, mint a macedón egyház esetében. Nyilván azért, mert a püspökök nem kis része továbbra is a szerb patriarchátus fennhatóságát hajlandó csak elismerni. Bizonyára nem kevés idő kell ahhoz, hogy ez a kérdés rendeződjön, hisz mindkét fél érvei között vannak cáfolhatatlan tények. Az például, hogy 1920 előtt önálló pravoszláv egyháza volt Montenegrónak és az is, hogy a szerb pravoszláv egyház a múlt század húszas éveiben kivásárolta a fennhatóságot a montenegrói egyházrész felett.
Mint szinte mindegyik köztársaság különválása esetén, úgy látszik, Montenegró is jobban járt, mintha maradt volna az államközösségben. Anyagilag talán nem is hozott olyan sokat a konyhára a Szerbiától való különválás, mert a döntéseket addig is Podgoricában hozták meg, nemegyszer a szerbiai álláspont ellenében is. Sokkal nagyobb a különválásnak az az erkölcsi hozadéka, hogy Montenegró ma az Európához való közeledés szempontjából tetemes előnyre tett szert Szerbiával szemben, mégpedig lényegi szabályozások esetében. Biztosra vehető, hogy a legkisebb egykori tagköztársaság az uniós csatlakozás kérdésében meg fogja előzni a legnagyobbat.
