(Fotó: Molnár Edvárd)
Magyarország a magyarság egységét szimbolizáló megemlékezésekkel ünnepli június 4-ét, a nemzeti összetartozás napját. Budapesten, a Kossuth téren zászlófelvonással, a sárospataki református templomban istentisztelettel emlékeznek, Ópusztaszeren, a Nemzeti Történeti Emlékparkban a határ két oldalán élő gyermekek találkoznak. Országszerte több százan tesznek állampolgársági esküt.
Távirati stílusban így lehet összefoglalni mindazt, ami a nemzeti összetartozás napján történt és történni fog. Emlékezetes, hogy a magyar parlament tavaly nyilvánította ünneppé a trianoni egyezmény aláírásának napját, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az eddig gyásznapként jegyzett június 4-e pozitív gondolatok hordozójává alakuljon át a magyarság számára.
Új ünnep ez, még szokni kell. Tartalommal kellene feltölteni, súlyt adni neki. Ünnepelhetővé kellene tenni.
A gyásznappal nem igazán tudott mit kezdeni a nemzet. Volt, aki főhajtva megemlékezett róla, volt, aki évről évre letette az esküt, hogy nem, nem, soha, de a nagy többségnek még csak eszébe sem jutott, hogy bizony, június negyedik napja történelmi a nemzet számára. Viszonyulni kellett volna a gyásznaphoz, állást foglalni, ami több évtized múltán már nem is volt olyan egyszerű: össze kellett volna hangolni valahogy a nemzeti emlékezetet és a 21. századi realitásokat. A tudatot, hogy a magyarság és Magyarország fogalma messze nem azonos, hogy a nemzet szálláshelye és állama területileg nem fedi egymást, s vélhetően már soha nem is fogja. Teret kellett volna adni az emlékezésnek, anélkül hogy árvalányhajas kesergésbe fojtanánk a bánatot. Amelyet, legyünk őszinték, valójában egyre kevesebben éltek meg valódi bánatként, hiszen nemzedékek sora született bele a mai helyzetbe. A családi emlékek, ha élnek is még, egyre halványulnak; az apa élettörténete előbb a nagyapa legendájává, majd lassan a dédapa meséjévé alakult az egyre ifjabb hallgatókban. Soha nem teljesen kibeszélt, soha nem teljesen végigmondott, időnként mások által rá(nk)kényszerített, időnként belső szégyenérzettől terhelt történet ez, igazi trauma, amelyet sem elfelejteni, sem leküzdeni nem igazán lehet.
Lehet, hogy ez (is) vezérelte a honatyákat és -anyákat, amikor megszavazták a nemzeti összetartozás napját. Mert emlékezni kell, de siránkozni nem muszáj. Tudatosítani kell, hogy vagyunk, több milliónyian is a határokon kívül, akik ugyanazt a nyelvet beszéljük, akik a pörköltet ugyanúgy főzzük, akik ugyanazt a zenét hallgatjuk, mint az V. kerületben, az Esztergomban vagy a Vásárosnaményban lakók, hogy ugyanazt jelenti nekünk az 1848-as forradalom és szabadságharc, mint a pécsieknek, s hogy Szent István intelmeit ugyanúgy értjük, mint a debreceniek. Tudatosítani kell, hogy vagyunk, több milliónyian is a határokon kívül, akik értünk és beszélünk még (legalább) egy nyelvet azon kívül, amelyet anyánktól tanultunk, de amiatt nem érünk kevesebbet, mint az, aki a Fradi-pálya tőszomszédságában éli le életét.
Meg kell tanulnunk ünnepelni a nemzeti összetartozás napját. Ma reggel a köztársasági elnök adott engedélyt a Parlament előtt a nemzeti lobogó ünnepélyes felvonására, katonai tiszteletadás mellett. A délelőtt folyamán a budai várban búcsúztatja a miniszterelnök-helyettes azokat a magyarországi diákokat, akik valamely határon túli régióba indulnak tanulmányi kirándulásra. Ünnepi helyszín lesz az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, ahol a parlament elnöke mond ünnepi beszédet, s ahol Kiss-Rigó László szeged–csanádi megyés püspök és Tőkés László református püspök mond hálaadó imát. És ünnepi helyszín lesz Sárospatak, II. Endre király lánya, Szent Erzsébet szülővárosa, ahol már a 16. században kollégium várta a tudásra vágyókat, s ahol ma ökumenikus istentiszteletet tartanak, ahonnan a résztvevők később a Trianon-emlékoszlop elé vonulnak, hogy ott főhajtással és koszorúzással emlékezzenek az országhatáron kívül rekedt magyarokra.
Meg kell tanulnunk a hivatalos ünneplésen túl is ünnepelni. Természetesnek venni, hogy vagyunk, több milliónyian határon innen és túl, akik sokféleségünkben is egyazon nemzethez tartozunk, közös értékekkel, közös dilemmákkal, közös irodalommal, közös történelemmel. És (remélhetően) közös jövővel, amelyben egyre kevésbé lesz érdekes, hogy a határ melyik oldalán élünk.
