Húsz éve, hogy Szlovénia akkori új alkotmányának kihirdetésével véget ért az úgynevezett jugoszláv alkotmányos válság, és megkezdődött az ország széthullása, s ezzel együtt a háború is. Előtte éveken át tartott a huzavona, hogy központosított föderáció vagy konföderációhoz hasonló laza államszövetség legyen az ország államformája. Szerbiát és Montenegrót kivéve mindegyik akkori tagköztársaság a lazább államszövetséget szorgalmazta, ez lett volna a háború egyedüli alternatívája, de az akkor már többpárti politikai vezetőségeknek sehogyan sem sikerült egyezségre jutniuk.
Előbb az államelnökségben zajlott a csatározás, majd ezt követte az elnökök, Milošević, Kučan, Gligorov, Izetbegović, Bulatović és Tuđman vándorértekezlete, amelyet minden alkalommal más köztársaságban tartottak meg. Ez azért kecsegtetett megoldással, mert a tényleges hatalom képviselői tárgyaltak, az államelnökségben ugyanis köztudottan „bábuik” ültek valós hatalom nélkül. A hónapokon át tartó ide-oda utazgatás alatt azonban egyetlen új ötlet sem merült fel. Valójában csak egy új javaslat került terítékre, amelyet Gligorov és Izetbegović dolgoztak ki, és amelynek alapját a konföderatív berendezés képezte. A többi értekezleten tulajdonképpen csak az agyonszajkózott alkotmányos elveket, a központosított föderációt vagy az úgynevezett laza föderációt hangoztatták egyetlen konkrét megoldás felvázolása nélkül.
Időközben természetesen a köztársaságokban is zajlott az alkotmányozási folyamat, amelynek meg kellett volna várnia a föderáción belüli egyezkedés kimenetelét, de előbb a szlovénok, nem sokkal utánuk pedig a horvátok is meghozták új alkotmányukat, amelyekben szuverén államként deklarálták magukat, s ez azt jelentette, hogy számukra ezt követően legfeljebb független államok közösségeként maradhat fenn az ország. Az akkori Jugoszláv Néphadsereg legkiemelkedőbb vezetői egyértelműen Milošević mellé álltak, a katonaság pedig – különösen Horvátországban – a szerb nép védelmének ürügyével több helyütt is kivonult a kaszárnyákból. Az éveken át legyőzhetetlennek hitt sereg előbb Szlovéniában vallott csúfos kudarcot a nép ellenállásával szemben, majd Horvátországban szlovén mintára blokád alá vették a kaszárnyákat, elzárva előlük az alapvető ellátást is. Mindkét köztársaság elengedte volna a katonákat, de felszerelés nélkül, s csak hosszú hónapok tárgyalásait követően és nem kevés áldozat árán sikerült megegyezni a hadi felszerelés elosztásáról és a katonák szabadon bocsátásáról. A fegyverek nagy része azután Boszniába került, egészen pontosan a boszniai szerbek kezébe, ezért járt olyan hihetetlenül sok áldozattal a boszniai polgárháború, annak ellenére, hogy a nemzetközi erők viszonylag gyorsan megpróbáltak ütközőövezetet vonni a két (vagyis három) fél közé. A fegyverek nem kis hányadát kapták a krajinai szerbek, s emiatt még évekig fenn tudták tartani bábállamaikat, amelyek Szerbia katonai és anyagi segítsége nélkül hetek alatt összeomlottak volna.
(fotó: Tanjug)
Ez a háború, amely húsz éve kezdődött, valójában egészen Szerbia bombázásának befejezéséig tartott, és Koszovó gyakorlati különválásával végződött. A miloševići nagyszerb törekvésekért kétségtelenül a szerb nép (és vele együtt mi magunk is) fizetett meg, mivel az embargó és a háborúzás afrikai életszínvonalra süllyesztette az országot. Ennek ellenére sajnos ma is tartani lehet a háborús eszmék feléledésétől, nagyon sok szerbiait még mindig meg lehet téveszteni velük, különösen, ha Koszovó kerül szóba. Az egykori Jugoszlávia alkotmányos válsága valójában Koszovóban kezdődött (vagyis a tartományok alkotmányainak megszüntetésével), és itt is ért véget.
