Dávid Csilla illusztrációja
A főszerkesztő megválasztása a közszolgálati médiában mindig politikai cselekedet, és a leváltása is az. Az azonban mindig is tudvalevő volt, hogy ezeket a kérdéseket, éppen a témakör összetett mivolta miatt, nagyon elővigyázatosan kell kezelni. A politikum a maga erőviszonyainak feltérképezését követően mindig is azt tette, amit hatalmi pozíciójából meg tudott tenni.
Azért bocsátottam előre ezeket a megállapításokat, hogy senkinek se legyen kétsége afelől, hogy ennek a most folyamatban levő megmérettetésnek ki lesz a győztese. Ha a hatalom bármikor példát statuálhat, meg is teszi, amint lehetősége nyílik rá.
Az újságolvasó ember számára sem az a kérdés, hogy a hatalom megteszi-e, amit eltervezett, sokkal inkább az, hogy megteheti-e és érdemes-e megtennie. A tartományi magyar tájékoztatás évekkel ezelőtt a Magyar Nemzeti Tanács hatáskörébe került azzal, hogy a Tartományi Képviselőház lemondott az alapítói jogokról a tanács javára. Sokan már akkor is „farkast” kiáltottak. A nemzeti tanács ugyanis akkor az errefelé ismeretlen (úgynevezett elektori) szabályok szerint lett választva, és ezért sokan nem fogadták el a legitimitását. Ami tehát a jelenlegi procedúra legitimitását illeti, semmi kétség felőle: az alapítónak jogában áll elbírálni a szerkesztéspolitikát és természetesen a főszerkesztő munkáját is, amennyiben erre megfelelőnek tartja az alkalmat. Most, a szabadkai időközi választások eredményeit véve alapul, úgy gondolta, hogy ez a megfelelő alkalom a dolgok tisztázására. Más szóval, úgy ítélték meg, hogy a nemzeti tanácsnak (és az általa hatalmat gyakorló pártnak) van akkora támogatottsága, hogy elintézheti ezt a kérdést is.
A „vádiratot” illetően azonban nyilvánvaló, hogy a „fekete pontokat” már jó régen gyűjtik a főszerkesztő ellen, és éppen ez a módszer az, ami sokakban ellenszenvet vált ki. Nem azt vitatják, hogy tévedés volt-e egyik-másik lépés, sokkal inkább azt, hogy ki tesz ezekre megjegyzést. Ezért azután nálunk (ez esetben is) nem a szakmai ismérvek számítanak, hanem mindenekelőtt a politikaiak. Kétségtelen, hogy hibák voltak, vannak és lesznek is. Napilapnál pedig ez olyasmi, ami beletartozik a mindennapokba. Aki ezt nem veszi figyelembe, az vagy rosszindulatú, vagy nem ért a szakmához.
Mint eddig nem egy alkalommal, most is csak azt tudjuk hangsúlyozni, hogy a vajdasági magyarságnak ezért egyetlen megmásíthatatlan érdeke van, mégpedig, hogy megfelelő tájékoztatása legyen. A leváltások és az ehhez hasonló hullámverések egészen biztosan nem hoznak semmi jót, sem a vajdasági magyarság legerősebb pártjának, sem az újságírásnak, sem pedig a magyarság egészének.
Az olvasó egyetlen érdeke ugyanis, hogy számára az általa megvett lap hitelesnek számítson, olyannak, amelynek bármikor és bármilyen körülmények között hinni tud és bízik benne. Azért lehet fontos a politikum számára mindez, mert ha egy ilyen lapban szerepel valaki, az olvasó el tudja fogadni, és ezáltal hitelessé válik, mert az újság is hiteles.
A legnagyobb gond szemmel láthatóan a kommunikáció hiánya volt a szerkesztőség és a politikai struktúra között. Ha kellő bölcsesség irányította volna bármelyik felet, tudhatták volna, hogy a párbeszéd, mely megelőzhette volna a magyarság megosztását, előbbre való, mint bárkinek a presztízse. Most majd a pillanatnyi politikai erőviszonyok alapján születik meg a döntés, és kérdés, hogy ez mire lesz elegendő.
