Már csak egyetlen, földszintes, családi ház maradt abban az utcában, amelynek mindkét oldalán új, emeletes bérházak emelkednek. Ezek földszintjén kivétel nélkül üzletek, műhelyek, kávézók sorakoznak. Illetve ezekre szánt helyiségek, de jelenleg, különösen az utóbbi időben, nem mindegyik működik, mert hol az egyik tejcsarnokot, hol a másik képkeretező boltot vagy minicukrászdát csukja be a bérlő vagy a tulajdonosok, s függesztik ki a kiürített kirakatba a szomorú cédulát: kiadó vagy eladó. Most ilyen csiki-csuki világ settenkedik ebben a tíz, tizenöt évvel ezelőtt még véges-végig földszintes családi házakból álló utcában, amelyben itt-ott már akkor akadt egy péküzlet, vegyesbolt, kiskocsma.
Mára, mint mondám, csupán egy maradt meg benne az ilyenekből, s ezen is egészen a múlt nyárig látszottak a lepusztulás nyomai, s ez, akárhányszor elhaladtam előtte, mindig elszomorított. Az árvaság, a gazdátlanság. Holott épp tavaly nyáron derült ki róla, hogy nem is annyira árva, van gazdája. Tatarozni kezdték. A két ablak között egy széles nyílást vágtak rajta, amit, látnivaló volt, kirakatnak szánták. A falakat újratapasztották, kimeszelték. S nemcsak kívülről.
Itt valami készül, mondogattam magamban el-elhaladva mellette, lelkesülten, mintha csak a magam örömére újítanák föld az öreg épületet.
Tavaszra kiderült, miért történt mindez.
A volt vagy az új tulajdonos üzletet nyitott benne.
Lakk és festéküzletet.
Kíváncsi voltam, hogy a jó félkilométernyi hosszú utcában van-e hasonló bolt. Nem emlékeztem rá, hogy volna, pedig már százszor végigballagtam rajta, most újra megtettem egy kört, hogy megbizonyosodjam: csakugyan nincs, ez az egyetlen ilyen. Tehát a tulaj, mielőtt rászánta volna magát erre a lépésre, alaposan körülnézett, ne ott nyisson kocsmát, zöldségesboltot, stb. ahol az ilyenekből annyi van, hogy egymásba ér a kilincsük. Küszöbük, hanem olyan jellegűt, ami ezen a környéken, de legalábbis ebben az utcában „hiánycsikk”.
S bizonyára nemcsak a tulaj, de én is kíváncsian lestem előtte elhaladva, be-be sandítva az üzletbe, mekkora forgalom bonyolódik le benne.
Háromhavi intenzív leskelődés alapján állítom: a környékbeli fogyasztóknak se lakkra, se festékre nem volt, nincs nélkülözhetetlen szükségük.
Mielőtt véglegesen lehúzták volna a redőnyt, az üzlet mélyén a pult mögött egy szomorú ember ült, a tulajdonos, a vállalkozó, aki talán minden megtakarított pénzét ebbe ölte, hogy magának állandó munkát, a családjának pedig megélhetést teremtsen. Nem sikerült neki. Kemény fába vágta a fejszéjét.
El-el képzeltem magamban, hogy zárás után hazatérve mit válaszolgatott a feleségének, amikor az mind aggódóbb hangon feltette neki ugyanazt a kérdést: voltak?
Nem voltak, mert ha tegnap voltak is, lassan elfogytak. A potenciális vásárlókat ugyanis nem annyira csábító reklámokkal kéne serkenteni a költekezésre, sőt a túlköltekezésre, hanem komoly lehetőséget teremteni számukra arra, hogy gond nélkül kielégíthessék burgonya, zöldpaprika, stb. szükségleteiket, s maradjon pénzük festékre is, hogy színesebbé, szebbé varázsolhassák ezt a csiki-csuki világukat.
