A legkeresettebb Karadžić pszichológus és költő, valamint Mladić tábornok elfogását követően már nem is számít akkora hírnek Goran Hadžić letartóztatása, mint mondjuk, ha hét évvel ezelőtt történt volna, amikor Carla del Ponte hágai főügyész képekkel és videókkal bizonyította, hogy Hadžić igenis Szerbiában, egészen pontosan Újvidéken él. A főügyésznő bejelentését megelőzően azonban Hadžić természetesen távozott újvidéki otthonából, Koštunica titkosszolgálata azonban sehogy sem tudott a nyomára bukkanni. Rejtélyes módon nyoma veszett.
Őszintén szólva egy kicsit el is feledkeztünk róla. Elfeledkeztünk arról az emberről, arról a politikusról, aki a krajinai, a baranyai és a nyugat-szerémségi, nemzeti alapon történő tisztogatásokkal vádolható, sőt kapcsolatba hozható a vukovári eseményekkel és Zágráb bombázásával is. Dálya, Erdőd, Stajićevo és Begejci horvát lakosságának elűzésével és a települések kifosztásával vádolják. Évekig Mladić volt a legkeresettebb háborús bűnös, mivel Karadžić akkor már Hágában volt. Most, azután, hogy végre a boszniai szerbek katonai parancsnoka is kézre került, végképp rajta volt a sor, de a sajtó csak az utóbbi napokban emlegette a nevét. Hétfőn röppent fel a hír, hogy őt is megtalálták, de akkor még cáfolták az értesülést, most viszont már nyilvánvaló, hogy mégiscsak elkapták a miloševići bábállam hét éve menekülő elnökét.
Ezek az emberek, akik szinte biztosra vehetően a titkosszolgálatok védelmét (is) élvezték, valószínűleg pontosan tudták, csak addig lesznek „biztonságban”, amíg az az éppen aktuális állami vezetőségnek megfelel. Ha igazi politikusok, akkor azzal is tisztában kellett lenniük, hogy a bujdosásuk nem lehet vég nélküli. Azt azonban még a legrémesebb álmaikban sem sejthették, hogy éppen egy Milošević pártjából jövő politikus, sőt az elnök egyik közeli munkatársa okozza majd a vesztüket, lévén, hogy pillanatnyilag éppen ő a belügyminiszter.
Mondhatnánk azt is, hogy a sors fintora, de számunkra itt Vajdaságban mindhárom ügynek van egy másik közös vonatkozása is. Történetesen az, hogy mindhármukat éppen itt kapták el, vagyis akár a tettestársak, akár a titkosszolgálatok éppen itt bujtatták őket éveken keresztül, mégpedig sikeresen. Nagyon nehéz ezt nekünk megemésztenünk, amikor az állami meg a tartományi vezetőség is minduntalan a „határtalan tolerancia” tartományának meg a multikulturalizmus zászlóvivőjének, a békés egymás mellett élés mintapéldájának titulálja Vajdaságot. Valaki mégsem mondhat igazat, ha a véres délszláv háborúk legkeresettebb bűnöseit éppen a mi környezetünkben tudják a legtovább és a legsikeresebben rejtegetni. Nagyon-nagyon sántító és üres szólamoknak tűnnek, ha belegondolunk, hogy a békés hozzáállást, a toleranciát egyesek esetleg kétes szándékaik álcázására használják fel. Az talán a legkevésbé káros következménye ennek, hogy ezután nemigen lesz hitele annak, aki ezeket a szólamokat emlegeti, sokkal károsabb viszont, hogy az emberek már egymásnak sem igen hisznek majd.
