Elkészült a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény tervezete. Emlékeztetőül, a 2000-es félfordulat előtt a Szerbiai Demokratikus Ellenzékbe tömörülő 18 párt ígéretet tett a választópolgároknak: ha hatalomra jut, az egyik prioritása a restitúció lesz. „Csak” 11 évet kellett várni arra, hogy legalább körvonalazódjék a kérdés rendezése. Mert előbb nem volt politikai akarat, állították mindvégig a DOS vezéralakjai. A politikai akarat pedig több okból kifolyólag sehogy sem akart „megjönni”. Többek között azért is, mert az elmúlt egy évtized alatt az egykor elkobzott vagyon jelentős részét privatizációs bravúrok segítségével, úgymond „legális úton”, valójában sógor–koma–jó barát alapon új tulajdonosok kezébe kellett átjátszani.
A károsultaknak és leszármazottaiknak nincs okuk túlzott örömre. Magának a törvénynek az elfogadásáig ugyanis még sok víz lefolyik a Dunán, hiszen augusztus folyamán közvitára bocsátják a tervezetet, minek után várhatóan szeptemberben kerül a köztársasági képviselőház elé, elfogadásra. Hogy milyen lesz a restitúciós törvény végleges változata, az nagymértékben függ az érintettektől, az őket képviselő érdekszervezetektől, a politikai színtéren tapasztalt erőviszonyoktól – végső soron pedig a pártoligarcháktól. No meg attól, hogy az utóbbiak hogyan ítélik meg esélyeiket a vészesen közelgő választásokon. Másrészt viszont tudni kell azt, hogy sem az önkormányzatok, sem a tartomány, sem pedig a köztársaság nem szívesen mond majd le az állami tulajdonban lévő termőföldről, azaz az évi több milliárd dináros bérleti díjról, amit az említett három szubjektum 40:30:30 százalékos arányban oszt el.
A törvénytervezetnek a kormány gazdasági és pénzügyi bizottságának rendkívüli ülésén történő elfogadására nem véletlenül került sor épp most, a szabadságok idején. A tömegpszichológia ismerői tisztában vannak azzal, hogy ilyenkor a nyilvánosság csak megkésve reagál mindenre, ami a társadalomban történik. Azok, akik eddig is húzták-halasztották a restitúciót, jól tudják, hogy az emberek augusztusban nyaralnak, figyelmük fellazul és nehezen képzelhető el, hogy évi szabadságukat megszakítják azért, hogy zsúfolt termek fűlött levegőjében vegyenek részt a hosszú, meddő közvitákon. Erre a kártyára játszott Božidar Đelić, a kormány alelnöke pénteken este, amikor a belgrádi B92-es televízió egyik hírműsorában bejelentette a tervezet főbb irányvonalait: „a természetben történő vagyon–visszaszármaztatás kap majd elsőbbséget, ha viszont már nem lehet majd visszaadni azt, amit egykor elkoboztak, akkor államkötvényekkel kárpótolják a megkárosítottakat”. Megdöbbentő azonban az, hogy ilyen esetekbe sorolják majd azokat is, amikor olyan ingatlanokat magánosították, melyeket előzőleg vissza kellet volna adni régi tulajdonosaiknak. Mert Đelić szerint „az egyik társadalmi igazságtalanságot nem lehet egy másik igazságtalansággal orvosolni”. Lehet, hogy így van, de közelebb állhat az igazsághoz, hogy ilyen esetekben felül kellene vizsgálni egyes magánosítási szerződéseket, ami rávilágíthatna bizonyos korrupciós ügyletekre.
Az elsődleges bejelentés szerint vagyon-visszaszármaztatásra 200 milliárd dinárt fordít majd a szerb állam, azaz mintegy 2 milliárd eurót (persze ha az inflációt beleszámítjuk, akkor jóval kevesebbet). Annak, aki beéri azzal is, hogy kötvényekkel kárpótolják az ősi vagyon értékét, számolnia kell azzal, hogy a velük történő kárpótlás legfeljebb 2015-ben kezdődne és húsz évig tartana, egészen 2035-ig... Azt pedig, hogy mi lesz húsz év múlva, még szilárdabb gazdasági alapokon nyugvó országokban sem jósolhatják meg, nemhogy Szerbiában. Az említett 200 milliárd dinár pedig egy cseppnyi az egykor elkobzott vagyon értékének (a tavasszal nem hivatalosan még 200 milliárd euróra becsülték). Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a károsultak közül senki sem kapja meg az egykori vagyonának a teljes értékét.
Ha lenne tényleges akarat, az az igazságos restitúciót jelentené, s a természetbeni mellett a cserealapon történő megoldást is tartalmazná a tervezet. Vladimir Vodinelić jogászprofesszor szerint, „ha az egyházak esetében sikeresen alkalmazták a természetbeni, pénzbeni és cserealapon történő kárpótlást, akkor a polgárok esetében is ugyanúgy érvényesíteni kell mindhárom elvet”.
És végezetül néhány szót rólunk, vajdasági magyarokról. Bennünket igenis nagyon érdekel az, hogyan oldja meg az aktuális hatalom a restitúció kérdését. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy annak idején tőlünk és a vajdasági németektől vettek el a legtöbbet – mert a győztes különös előszeretettel büntette nemcsak osztályellenségeit, hanem azokat is akik, akik nem tartoztak a többségi nemzethez. Nyilvánvaló, a szerb állam nem szívesen adja vissza a vajdasági magyaroknak a tartományi termőföld jelentős részét, ha másért nem, hát azért, mert Koszovót már elvesztette. Mi viszont csupán azt kérjük vissza, amit elvettek tőlünk – nem pedig értéktelen értékpapírokat. Azt az ősi vagyont, amit elődeink generációkon keresztül kapargattak össze kitartó munkával.
Erre feltétlenül oda kellene figyelnie a politikusoknak, különösen a kezdőknek, és minden közéleti személyiségnek is, akik különböző intézményekben, igazgatóságokban, testületekben, bizottságokban, ügynökségekben, egyesületekben képviselnek bennünket – és persze „nyeregben” szeretnének maradni. A választások után is.
