Még mindig nem tudatosodott bennünk, hogy nemzeti létünk alapja a nyelv – állítja a nemzet tanára. Hogy ő kicsoda, itt nem fedjük fel, mert a nevének hallatára, kiváltképp a nevének sajtónkban való megjelenése esetleg visszatetszést, netán felhördülést váltana ki azok részéről, akik a tanári hivatást el se tudják képzelni, ha annak bárminemű nemzeti színezete van. Itt és most, ahol baj van a magyar beszéddel. És nem csupán Kishegyes környékén, de még az óbudai hegyek alatt is, egészen Máramarosig, Csíkszeredáig, s keresztül-kasul a Kárpát-medencében, ahol magyarok is élnek. Persze élnek erre egyéb nemzetek is, de hogy például a ruténok nyelve milyen állapotban van, azt bizonyára a rutén nemzet ezzel foglalkozó tanárai tudják a legjobban.
A fent idézett magyar nemzet tanára ki merte mondani, hogy anyanyelvünk is vereséget szenvedett Trianon óta. Tehát Trianont is ki merészelte ejteni ajkán, ami szintén megbotránkoztató azok számára, akik nem győzik győzögetni hallgatóikat, hogy el kéne már örökre felejteni. A sebek nem úgy gyógyulnak be, ha folyton „elővesszük őket”, ha folyton-folyvást nyalogatjuk.
Túllépve a Trianon okozta sebeken, vagonszámra özönlenek nyelvünkbe az idegen szavak, kifejezések, mondatszerkezetek. Sőt a beszédünkbe visszaszivárognak a régebbi idegen szavak is. Lassan kétségessé válik, magyarul szólal-e meg a született magyar, ha a jelenlegi, állítólagos anyanyelvén szólal meg.
És nemcsak az, aki soha még csak ki se lépett anyanyelvének rácsai és korlátai közül, tehát az, aki eme egyetlen nyelvén kívül még csak megmukkanni se tud, de az úgynevezett tanultak is, akik több nyelven kommunikálnak, olyanok, akiknek a szakmájuk, a kenyerük épp az anyanyelvhez kötődik, mondjuk egy magyartanáré, de egy olyan közhivatalnoké, sőt üzletemberé is, akiknek a nyelv, a beszélt nyelv nemcsak szerszám, de kulcs is a sikeres munkához.
Nem túl régen például a rádióban – és nem csupán a pestiben, de a helybeliben is – képzett nyelvészek, sőt beszédművészek foglalkoztak a bemondókkal, műsorvezetőkkel stb., hogy a helyesen hangsúlyozott, a szép beszéd nyelve jusson el a hallgatók fülébe, ne pedig a gátlástalan suksükölés meg az eztet-aztatolás.
És ha már a rádió nevű hanghordozót említettem, tulajdonképpen eljutottam legújabb fölfedezésemhez, ami valójában nem is az enyém, hanem egy magyar anyanyelvű szakemberé, aki valószínűleg főiskolát, egyetemet végezhetett valamikor, nem tenném érte kezemet a tűzbe, hogy az anyanyelvén. Kijelentette ugyanis, hogy tekintettel az idei száraz, aszályos nyárra, „a kukoricabogár UGRÁST fog produkálni”. Nem volt szerencsém még kukoricabogárral találkozni, így nem tudhatom, hogy ugrik-e vagy mászik, a szakember szerint ugrik. Ugráljon, ha ilyen a természete. Létezik pattogó bogár is, miért ne lehetne ugráló kukoricabogár?
Csakhogy! Csakhogy valószínűleg a professzor nem azt akarta kifejteni, miszerint a szóban forgó bogár az ugrálók fajtájához tartozik, s a mögötte hagyott forró nyár következtében ezt is fogja produkálni, hanem, gondolom én, eme bogárka ugrásszerű elszaporodásától lehet tartani, amiért a termelők nem lelkesednek túlságosan.
A rádióhallgató, a tévénéző, az újságolvasó stb. se lelkesedik túlságosan, ha bizonyos egyedek által édes anyanyelvünket kacifántosnak ítélik meg s ez feljogosítja őket arra, hogy e kacifántosságát ugrásszerűen növeljék is.
