2024. július 18., csütörtök

Továbbra sem szeretem a kilencvenes éveket

A vukovári Emléktemető (fotó: Horváth Zsolt) Nemrég olvastam egy belgrádi hetilapban, hogy egy nagyszabású, a múlt század kilencvenes éveit felidéző fesztivált szerveznek egy fővárosi sportcsarnokban, amelynek keretében az adott korszak szerb csillagocskái lépnek ismét a közönség elé, felidézve fénykorukat, amikor fülbemászó, de annál bugyutább slágereiket le sem lehetett vakarni a rádióállomások hullámhosszairól és a televíziós képernyőkről. A Szeretem a kilencvenes éveket cím alatt futó rendezvény iránt a szerb média szerint óriási az érdeklődés.

Én biztos, hogy ki fogom hagyni az évszak rendezvényeként beharangozott hacacárét, s nem igazán értem, hogy mi szeretni valót is látnak egyesek ebben a vérzivataros, hiperinflációs időszakban. Márpedig vannak, nem is kevesen, akik visszasírják a modern délszláv történelem legsötétebb korszakát, azt állítván, hogy mennyire jó is volt Milošević nagyszerb diktatúrája alatt érni, amelynek lőporfüstös hatása még most is érződik jobb sorsra érdemes országunkban, s ahogyan az egyik, a kilencvenes évekkel foglalkozó csoportban meg is jegyezte valaki, hogy lényegében Szerbiában a kilencvenes évek be sem fejeződtek, csak éppen manapság másképpen nevezik azokat. Tény és való, hogy amennyiben bekapcsoljuk valamelyik szerb televíziócsatornát, akaratlanul azt tapasztaljuk, hogy rövid hanyatlás után, ismét visszatérőben van az adott korszak hírhedt zenei stílusa, amelyet nemes egyszerűséggel csak turbófolknak becéznek. A változatosság kedvéért Horvátország helyett Koszovóban dúl az „útblokád” forradalom, s a különböző nemzetiségű fiatalok közti összetűzések is mind gyakoribbak, a kormányban megint benn van a szocialista párt, s a következő választások után könnyen egy, a szerb radikálisból kvázi európaivá átvedlett párt kerülhet ki győztesként. A gazdaságunk továbbra is padlón van s egyes elemzők szerint már nem sokáig lehet tartani a dinár árfolyamát. Egyszóval kísértet járja Szerbiát, egy hiperinflációs, vérzivataros időszak kísértete, amely ismételten azt bizonyítja, hogy a szerb kormány képtelen tanulni a múlt hibáiból, ahogyan a kisebbségi politikusok sem képesek levetkőzni szűklátókörűségüket és előítéleteiket. Egyszóval, én továbbra sem szeretem s véletlenül sem sírom vissza a kilencvenes éveket, s mindazoknak, akik némi nosztalgiát is éreznek aziránt, hogy zacskóban hordhatták haza éhbérüket, amellyel legfeljebb Gazdálkodj okosant játszhattak, s mindazoknak, akiknek a szíve megdobban egy-egy szerb hazafias nóta hallatán, csak egyetlenegyet tanácsolhatok: Fogják magukat, utazzanak el Vukovárra, Srebrenicára, Szarajevóba. Zarándokoljanak el a tömegsírokhoz, nézzék meg az utolsó balkáni háborúk emlékhelyeit, az épületek, a sportcsarnokok, a víztornyok maradványait, álljanak ki egy szlavóniai aknamező szélére és kérdezzék meg az ott élő horvátokat, bosnyákokat, albánokat és természetesen szerbeket is, hogy ők vajon szeretik, illetve visszasírják-e a kilencvenes éveket?