Tamás Gáspár Miklós
A kapitalizmus mulandó történeti jelenség, elkezdődött és be fog fejeződni. És bár többször is bizonyította szívósságát, rugalmasságát, belső erőtartalékai mára teljesen kimerültek. Néhány, a megmentésére irányuló kísérletet még végignézhetünk, de végérvényes bukása elkerülhetetlen – véli Tamás Gáspár Miklós filozófus, aki a héten két előadást is tartott Újvidéken, mind a két alkalommal telt ház előtt.
A magát ma marxistának nevező, erdélyi származású gondolkodó baloldalról indulva vált a nyolcvanas évek második felében – ahogy ő fogalmaz – „vonakodó liberálissá”. Aktív részese volt a magyarországi rendszerváltásnak is. Mint mondja, akkor úgy tűnt számára, hogy a kapitalizmus teljesen betölti a horizontot, és azok a szabadságtörekvések, amelyeket a magáénak vallott, megvalósíthatók lesznek ebben a rendszerben. A kilencvenes évek második felében, amikor úgy látta, hogy ezek az elvárások „enyhén szólva nem jöttek be”, búcsút mondott a liberális gondolkodásnak, és bumerángként tért vissza korábban hátrahagyott, radikálisan baloldali eszmerendszeréhez.
– Nem nagyon van már hová fokozni a termelékenységet, a versenyképességet, a mai tőkés gazdaság megtermeli a világ szükségleteinek másfélszeresét, de az elosztási rendszer miatt mégis emberek százmilliói vannak az éhhalál küszöbén, ökológiai katasztrófa fenyeget stb. A kapitalizmust nem elitek szándékai irányítják. Ez egy emberi akarattól független folyamat, fölhalmozási és expanziós dinamikával, amely iránytalanul halad előre és gázol át mindenen. Nem úgy van, ahogy ezt naiv emberek gondolják, hogy az irigység, a kapzsiság és a lelkiismeretlenség játszik szerepet. A kapitalizmus alapvonásai a korlátozatlanság, a szabad, spontán, tudatos beavatkozás elemeit nélkülöző aktusok, melyek összefüggései statisztikai és matematikai jellegűek, ezek fölfogásához pedig elméletre van szükség. Mindenki legnagyobb meglepetésére az ezredforduló után a marxista elméletnek egy elképesztő virágzása következett be. Ez azonban nem hasonlít semmi korábbira, voltak még virágzó korszakai a marxista elméletnek, de mindig volt mögötte mozgalom és politika, a közönsége pedig nem egyszerűen az olvasóközönség volt, hanem egy szervezett és zárt politikai közösség, méghozzá millióké. Ma erről szó sincsen. Most először ez egy színtiszta intellektuális mozgalom, amelynek a középpontjai az egyetemek, nem pedig a nagyüzemek. Ami persze érthető is, hiszen az ipari termelés jelentősége csökken, a tömegeknek a termelőfolyamatban való részvétele szintén csökken, a tulajdon jelentősége csökken, tehát az, ami a kapitalizmust igazából fönntartja, egyre kevesebb ember részvételével történik. A legtöbben egyre passzívabb szerepet játszanak a kapitalizmus teljes architektúrájában, ami egyfelől veszély – a kapitalizmusra nézve mindenképp az –, másfelől lehetőség is egy új világrend megteremtésére.
Ha nem elitek szándékai irányítják a kapitalizmust, vagyis ha ez nem egy rezsim, amelynek centruma politikai rohammal bevehető, akkor mégis hogyan lehetne „megbuktatni”?
– Valóban, a kapitalizmus nem egy politikai rendszer, ennél sokkal általánosabb és mélyebb: életforma, kultúra stb. Az, hogy a munka szerepe megváltozott, tehát háttérbe szorult, a legdöntőbb változás korunkban. Megszűntek a hagyományos osztályok kulturális és politikai értelemben, ennek folytán megszűntek az osztályalapú politikai szerveződések is. Meg kell nézni, kik azok, akik sztrájkolnak. Tipikusan a közalkalmazottak. Nem a magánüzemek dolgozói, azok szinte egyáltalán nem tiltakoznak. Tehát áttevődik a lehetséges harcok terepe az állam és az állampolgárok szembenállására. Ami teljes mértékben elsiklik afölött, ami a mélyben igazán működik. És ami igazán szemben áll a rendszerrel, az a munka megtagadása, a bérmunka-formával való szembenállás, amely egyre intenzívebb. Ennek mindenféle politikai, mozgalmi és kulturális formái vannak. Egyre kevésbé elismert azoknak az intézményeknek a legitimitása, amelyek megpróbálják szabályozni az embereknek a mindennapi életét. A társadalom réseiben alakulnak ki ellenállási gócok. A polgárháborúnak pedig éppen az az alapvető jellegzetessége, hogy a legitim hatalmat nem ismeri el a többség. Ebben az értelemben a polgárháború már elkezdődött. Államok soha nem voltak ingatagabbak, és egyre inkább pusztán csak erőszakra támaszkodnak, ez pedig általában a bukást megelőző állapot szokott lenni.
A NAGYOBB SZABADSÁGTÓL NEM FÉLNÉK
Mi válthatja fel a kapitalizmust?
– Erre nem tudok válaszolni, és szerintem nem is kell rá válaszolni. Ha válaszolnék, és persze ki tudnék „találni” egy választ, hiszen ez pusztán retorika és invenció kérdése, akkor azt mondanám, hogy én mint teoretikus megalkotok egy utópiát, amely köré szervezek valamilyen mozgalmat, és amelyet rá fogok húzni azokra a realitásokra, amelyeket meg akarok változtatni. No, ez az, amiből elég volt! Csakis a kapitalizmus szenvedő alanyai alakíthatják ki, kísérletezve, rögtönözve ezt az új rendet. Vagy jön a világvége.
El tudja képzelni, hogy mindazok a vívmányok, amelyeket a liberális demokráciának köszönhetünk, kezdve a szabadságjogoktól a törvény előtti egyenlőségig, meg tudnának maradni más világrend közepette?
– Az emberi jogok addig fontosak, ameddig van állam, amely részben kikényszeríti az emberi jogokat, részben fenyegeti azokat. Egy olyan világban, ahol nincsen a tulajdon szempontjából nézett kirekesztés, diszkrimináció, privilégium, tehát amelyben az állami kényszernek a szükségszerűsége erőteljesen csökken, ott nyilvánvalóan nem állnak a középpontban azok a garanciák, amelyekre szükség volna avégett, hogy megvédjen bennünket önmagától az állam. Egy szabadabb helyzetben erre nem is nagyon lesz lehetősége. Egy olyan helyzetben, ahol a tulajdon nem meghatározó, ahol nem kell attól rettegni, hogy jön a paraszt kaszával, kapával és elveszi a jómódúak kúriáit és udvarházait, ott nem kell föltétlenül fönntartani a hadsereget, a csendőrséget és az ügyészséget. Nem azt hiszem, hogy a posztkapitalista rendszerben kisebb lesz a szabadság, hanem azt, hogy nagyobb lesz. De nyilvánvaló, hogy a zűrzavarnak is megvannak a veszedelmei, amelyekben közvetlenül tudnak megnyilvánulni azok az erkölcsi hibák, amelyekkel valamennyien rendelkezünk. Ez ugye egy örök probléma, amely minden utópista gondolattal szemben fölmerül. Én nem vagyok utópista, én abban hiszek, hogy az emberiség nem tűz maga elé olyan feladatokat, amelyeket nem tud megoldani. Nem hiszem, hogy amennyiben a fejlődés pozitívra fordul, ne volnánk képesek kitalálni olyan intézményes megoldásokat, amelyek saját önzésünkkel, állatiasságunkkal és agressziónkkal szemben ne tudnák megvédeni a többi individuumot. Eddig is kitaláltunk dolgokat, úgyhogy ettől nem félnék. A nagyobb szabadságtól nem félnék. Kétségkívül rettenetes állapotban vagyunk mi, emberek ma, meg vagyunk rontva mindenféle szörnyűséges agressziótól, eldurvulástól, barbárságtól. Mert ha körülnéz az ember, és találkozik háromezer futballhuligánnal, akkor azt mondja, hogy ezeknek az embereknek a kezébe adni saját sorsukat egy kicsit félelmetesen hangzik. Tudom, én is félek tőlük, de én azt hiszem, hogy egy kevésbé egyenlőtlen rendszerben épp úgy nincs szükség futballhuligánokra, mint ahogy nincs szükség csendőrségre.
A KATASZTRÓFA PERCEK ALATT BEKÖVETKEZHET
A Wall Street mozgalomról a keddi előadásában kissé mintha lesajnálóan beszélt volna. Azt mondta, hogy a felvonulók méltánytalanságról, irigységről és önzésről megfogalmazott gondolatai olyanok, amelyekhez hasonlókat öt-hatezer évvel ezelőtt az egyiptomi krónikák is följegyeztek, és amelyek a rabszolgák szájából hangzottak el, amikor a „gonosz intézőkről” beszéltek.
– Inkább csak finom iróniának nevezném mindezt, igazából szeretetre méltóak ezek a gyerekek, én is ott voltam közöttük nemrég.
De mintha ezek a mozgalmak csak azt tudnák, mi ellen tiltakoznak, azt viszont nem fogalmazták meg markánsan, hogy mit szeretnének elérni.
– Ez nem így van. A céljuk egy kizsákmányolás-, eldologiasodás- és elidegenedés-mentes társadalom felépítése. Nem ezzel van probléma. A célok régiek és közösek. Az eszközök hiányoznak hozzájuk. És ha nincsenek meg ezek az eszközök, ha nincs meg az igazi forradalmi közvetítés, tehát az eszköz ahhoz, hogy a bomló kapitalizmust egy képzeletgazdag és pozitív forma váltsa fel, akkor persze lehet ebből fasizmus, lehet belőle barbárság, lehet ökológiai katasztrófa, összeomlás, éhínség, járvány, pestis, világvége, minden. Ez mind a lehetőségek között van. Mert azok az emberek, akik kimennek a Wall Street elé, lehet, hogy egy kicsit naivak, de ez lényegtelen, nem ez a fontos. Hanem az, hogy a jelenlétükkel tanúskodnak arról, hogy baj van, és megvannak azok a célképzetek és ideálok, amelyeket ezzel szembeszegeznek. A tanúságtétel erkölcsi gesztus: elmondtuk, ott voltunk, nem maradtunk cinkosok. Ez nem kevés, de kétségkívül nem arra való, nem is alkalmas arra, hogy új politikai realitásokat hozzon létre. Elképzelések tehát vannak, politikai formák nincsenek, nincs, ami megadná ennek a lázadó léleknek a kollektív testét. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen megmondani, hogy a válság milyen formákat ölt. Kétségkívül mindig fönnállt annak a lehetősége, hogy a meglevő rendszert nem forradalmi úton meghaladjuk, hanem bekövetkezik valamilyen katasztrófa, és a civilizáció egyszerűen tönkremegy. A Római Birodalom utáni néhány évszázados visszafejlődés és barbárság világosan mutatja, hogy ez lehetséges. Rossz belegondolni abba, hogy a szegénység, a járványok, esztelen öldöklés, teljes zűrzavar simán kialakulhat. És azt ugye az egykori Jugoszlávia romjain üldögélve nem kell különösebben bizonygatni, hogy ez – történelmi léptékkel mérve – percek alatt bekövetkezhet.
