Egy régi fényképet mutat ismerősöm meghatóan primitív, házilag készített, zöldre festett keretben. Valaha hasonlókkal voltak tele a falusi tisztaszobák falai. Ez is egy ilyen szobából kerülhetett hozzá. Igen, erősíti meg föltételezésemet: a kép anyai nagyanyjától került hozzá, aki csakugyan falusi volt, de már réges-rég meghalt. Az alaposan megfakult, megbarnult fénykép két bakát ábrázol, a jobboldali egy széken ül, a baloldali pedig mellette áll. A felvétel hátlapján se név, se évszám. Annyi mégis leolvasható az előlapjáról, magukról a bakákról, a ruháikról, hogy a fotó a múlt század elejéről való, de mindenesetre az első világháború befejezése előtt készülhetett. Tehát jóval az ismerősöm világrajövetele előtt. Amikor ő megszületett vagy hetven évvel ezelőtt, már régóta függött annak a tisztaszobának a falán, ahonnan jogos tulajdonába került, annak a tisztaszobának a falán, amely azóta, gazdáival együtt, örökre a múlté, ami nem biztos, hogy valakinek is megőrződik az emlékezetében. Annak idején, amikor ez fénykép az eredeti helyén lógott a falon, ismerősöm nem nagy gondot fordított rá, talán meg sem állt előtte soha úgy, hogy alaposabban szemügyre vegye, ott porosodott a többi családi fotó között, s annyira megszokott látvány volt a számára, mint maga a tisztaszoba, nem volt érdemes külön figyelmet szentelni rá.
– Nem is abban van a hiba – mondja ismerősöm –, hogy annak idején nem írták a fénykép hátlapjára a keletkezés idejét, a jóvátehetetlen mulasztást magam követtem el.
Visszaadom neki a fényképet, de nem akasztja vissza a helyére, hanem nekitámasztja a borospoharának, s búsongva nézi, miközben annyira elérzékenyül, hogy a könnye is kicsordul. Ez annál inkább meglep, mert már fiatal korától fogva olyan embernek ismerem, aki nem árulja el egykönnyen az érzelmeit, önfegyelme már-már gyanút ébreszt az emberben, valami csináltságot, valami mesterkélt rátartiságot sejt mögötte, hogy ő bizony különb minden halandónál.
Csak nagy sokára szólal meg újra:
– Az egyik katona az anyai öregapám volt.
– Melyik?
– Ha ezt nem te, hanem maga a Jóisten kérdezné tőlem, akkor is néma maradnék.
El is némul olyan fájdalmas bénultsággal, aminek láttán én sem tudok megszólalni.
Az előttünk csillogó borhoz folyamodom. A poharamat felemelve, s őt is erre biztatva kérdezem:
– Azt se tudod, hogy a két katona közül melyik?
– Nem tudom – válaszolja kurtán, majd a fényképet a lapjával felfelé fordítva felemeli poharát, fenékig üríti, olyan mozdulatot tesz, mint aki egy láthatatlan dolgot hessegetne el maga elől, s egyszeriben megered a nyelve: – Öregapám már nem élt, amikor én megszülettem. Arra emlékszem, hogy ha nagy ritkán megálltam a fal előtt, ahol a családtagok, a népes rokonság bekeretezett fényképei lógtak, öreganyám sorban bemutatta őket, elmondta, ki kicsoda. Ezt a képet se hagyhatta ki, mert még arra is emlékszem, ahogy rámutatott bütykös ujjával, mindig ezekkel a szavakkal: „Ez ott öregapád a katonacimborájával”. De én sohasem toltam a pofámat a fénykép közelébe, és nem emlékszem, hogy egyszer is megkérdeztem volna öreganyámat, hogy a két katona közül melyik az öregapám. Neki, öreganyámnak természetes volt, hogy ezt mindenki tudja a családban, így én is, mégis mindannyiszor megismételte ugyanazt: „Ez ott öregapád a katonacimborájával”. Hogy gyerekkoromban nem hajoltam közelebb a fényképhez, azt még valahogy megértem, nagy volt a rokonság meg minden, annyi rokon közt mit számít egy öregapa, akit nem is ismertem, de hát később, felnőttként sem ébredt fel bennem annyi kíváncsiság az örökös nagy rohanásban, hogy egyszer megálljon egy percre ez előtt az öreg fénykép előtt, s ha már az öreganyámtól többé nem kérdezhettem is meg, hogy a két katona közül melyik az öregapám, a rokonok, akik még tudták, hogy melyik, éltek, anyám is élt még. Azóta bizony mind elmentek, egyedül maradtam ezzel a fényképpel, ezzel a két katonával, akik közül az egyik öregapám, alighanem az, aki – borzongok meg mostanában, ha hosszabban magam elé tartom a képet – olyan szemekkel néz rám, amit nem is tudok neked elmondani. Valami mérhetetlen szomorúság van a szemében. Néma számonkérés. Mit gondolsz, a kettő közül ő lehet az?
Nem tudtam mit mondani, de lehetséges, hogy ő az a kettő közül. Beléd kapaszkodik a tekintetével, nem engedi, hogy elfelejtsd, még ha nem is ismerted, jóllehet, megismerhetted volna legalább fényképről, s így még ma is élhetne általad, immár egyetlen élő unokája által.
– Néha az az érzésem, mintha egy visszapillantó behomályosodott tükréből nézne rám – jegyezte meg az ügyet lezárva fáradt legyintéssel, magába roskadva.
A hosszan beállt csendben nem tudtam levenni tekintetemet lesütött szeméről, a fölkorbácsolt érzelmektől felduzzadt arcáról. Annyi év, évtizedeken át tartó ismeretségünk óta először mutatta meg nekem ezt az arcát. Leplezetlenül, őszintén, póz nélkül. Egy pillanatra átvillant rajtam, hogy a tenyeremet rászorítom az asztal lapján heverő kézfejére, mégse tettem meg, elárultam volna ezzel az érzelmes mozdulattal, hogy észrevettem, hogy szemtanúja vagyok a gyöngeségének, amit mindez ideig sikerült előttem elrejtenie. S míg ezen tűnődtem, tekintetem az arcáról visszatévedt a felém fordított fényképre, mintha valami távoli hasonlóságot fedeztem volna fel az álló katona arca és az ő megvert arca között. Kis híján rámutattam az álló katonára, s már a nyelvem hegyén volt: talán ő lesz az, de az utolsó pillanatban egy riadt, úgynevezett belső hang visszatartott ettől a szándékomtól.
