Alig másfél hónappal azt követően, hogy a tévé kamerái előtt ordítozott a Belgrádi Biztonsági Fórum szervezőivel, Alekszandr Konyuzin újabb diplomáciai incidenssel hívta föl magára a figyelmet. Az orosz nagykövet a múlt hét végén nem pusztán részt vett, de fel is szólalt a Szerb Haladó Párt kongresszusán. Beszédében méltatta a harmadik születésnapját ünneplő ellenzéki pártot, mondván, az SZHP Szerbia közhangulatának egyik fő kifejezőjévé vált, ezáltal lehetőséget szerezvén arra, hogy az egész nemzetre vonatkozó terveket szőjön, de egyúttal felelősség is hárul e pártra az emberek belé vetett bizalma és a hozzá fűzött reményei okán.
Minimum szokatlannak, a diplomácia etikettjével összeegyeztethetetlennek nevezhető, hogy egy ország nagykövete nyíltan kiálljon egyik vagy másik politikai opció mellett, különösen, ha ellenzéki pártról van szó, hiszen a demokratikus többség juttatta hatalomhoz az uralkodó pártokat, méghozzá négyéves mandátummal, ennek a megbízatási időszaknak pedig még nincs vége. Pártszimpátiájának ilyetén való kifejezésével Konyuzin durván beavatkozott az ország belügyeibe, és nem csupán a kormányunkat alázta meg, hanem a folyton-folyvást barátiként aposztrofált Szerbia népét is kiskorúsította.
Persze, nem az orosz nagykövet az egyetlen, aki így vagy úgy igyekszik befolyást gyakorolni a vendéglátó országban zajló politikai történésekre, és megpróbálja országának érdekeit érvényesíteni. Arra azonban a többség kínosan ügyel, hogy pártszimpátiáinak ne adjon nyílt színen is nyomatékot, ne agitáljon, ne sértegessen, ne viselkedjen úgy, mintha részeg kötekedő volna. Mert esetleg azt kockáztatja, hogy kiutasítják az országból, aminek rendre a két ország kapcsolatainak elhidegülése lesz a következménye. Nos, Konyuzinnak – egyes híresztelések ellenére – nem nagyon kell attól tartania, hogy persona non gratává nyilvánítják Szerbiában, attól meg még kevésbé, hogy anyaországa visszahívja: vezetőink halk tiltakozás közepette nyelik az orosz békákat, a nagy testvér külügyminisztériuma pedig rendre kiáll gőgös diplomatája mellett.
Alekszandr Vasziljevics Konyuzin 1947-ben született. Már édesapja is hivatásos diplomata volt, tehát mondhatni az anyatejjel szívta magába a képviseleti politizálás fortélyait. Nem csoda hát, hogy a középiskolai évek után maga is erre a pályára lépett. 1971-ben a Moszkvai Állami Intézet Nemzetközi Kapcsolatok szakán végzett, és még ugyanebben az évben megkezdte diplomáciai karrierjét. Dolgozott a kameruni (1971–1973), a gaboni (1974–1978), az algériai (1981–1986), a franciaországi (1991–1996) nagykövetségeken, valamint az ENSZ Orosz Állandó Küldöttségén New Yorkban (2001–2005). 2005-től 2008 áprilisáig az Orosz Külügyminisztérium Nemzetközi Szervezetek Főosztályának igazgatója volt. 2008. április 18-án adta át Boris Tadić államfőnek nagyköveti megbízólevelét. Ettől kezdve az Orosz Föderáció kiemelt és felhatalmazott belgrádi nagykövete.
Kezdettől fogva rendkívüli aktivitásról tett tanúbizonyságot Szerbiában. Aleksandar Karađorđević trónörökös és Boris Tadić társaságában vitte a segélyt a kraljevói földrengés károsultjainak, előadásokat tartott a Megatrend Egyetemen, megjelent a rakovicai kolostorban, ahol az egy éve halott Pál pátriárkára emlékeztek, a jagodinai kick-box mecs díszvendége volt stb. Erőteljesen szorgalmazza a két ország viszonyainak szorosabbra fűzését, „elhozta” Szerbiába Putyin kormányfőt és Medvegyev elnököt is, és minden alkalmat kihasznál arra, hogy – némi fenyegetőzés közepette – elrettentse Szerbiát a NATO-csatlakozás gondolatától.
Életrajza alapján nem állítható, hogy tapasztalatlanságból fakadnak gyakorta alkalmazott, szokatlanul éles megfogalmazásai, diplomatikusnak nem nevezhető kijelentései, meggondolatlannak tűnő fellépései. Sokkal valószínűbb, hogy mindez nagyon is tudatos hozzáállás részéről, amely a hivatalos orosz állampolitika itteni tükröződése.
Alekszandr Konyuzin beszél angolul és franciául. Nős, egy leánygyermek édesapja.
