Nem az „unalmas” a legmegfelelőbb jelző Tomislav Nikolić „tisztességtelen ajánlatainak” jellemzésére, amelyekkel a VMSZ-t ostromolja, sokkal inkább a „kínos”. Kínos ez az udvarlás, mert válaszra kötelez. Jönnek az unalmas újságírók, és firtatják a dolgot: kölcsönös ez a nagy szerelem, azaz el tudná a VMSZ is képzelni, hogy koalícióra lépjen a Szerb Haladó Párttal? A kérdésben persze ott rejlik a ki nem mondott jellemzés is: azzal a párttal, amelynek vezéralakjai pár évvel ezelőtt még Nagy-Szerbiáról áradoztak, Šešelj és Mladić hősiességét dicsőítették, az egyre zsugorodó országunkat legszívesebben az Orosz Birodalom fennhatósága alá terelték volna, Đinđićet a szerb nép legnagyobb árulójának titulálták, a gyilkosainak perében hozott ítéletet felül szerették volna vizsgálni, a vajdasági magyarokról pedig azt a hazugságot terjesztették, hogy magyar állampolgárokként igazolvánnyal ruccangatnak át az északi határon. (Szendvicseket és rozsdás kiskanalakat ezúttal szándékosan nem említünk, hiszen az már nagyon-nagyon régen volt. Talán igaz se volt.)
Egy kisebbségi párt – ha valóban az adott nemzeti közösség érdekeit, jogainak minél hatékonyabb képviseletét tartja szem előtt, s nem pedig vezetőinek egyéni boldogulását – egyszerűen nem teheti meg, hogy ne működjön együtt a hatalmat demokratikus úton megszerző párttal, pártokkal. Más azonban a koalíció kilátásba helyezése. Ez már azt jelenti, hogy a hatalomra jutott párt céljaiban osztozom, vele vállvetve kívánom ezeket a célokat elérni, és hiszem, hogy mindezt illetően a hatalmi párt irányítóinak szándékai – az én szándékaimhoz hasonlóan – őszinték.
Ha összevetjük az ország két legerősebb pártjának, a Demokrata Pártnak és a Szerb Haladó Pártnak a deklarált programcéljait, nagyfokú egyezést tapasztalhatunk. Az ún. stratégiai kérdésekben nincs különösebb eltérés: mindkét párt az uniós tagságot tűzte zászlajára, Koszovót soha napján ismerné el, de azért hajlandó tárgyalni az albánokkal, az emberi és kisebbségi jogok a szíve csücske, a tulajdon szentsége pedig megkérdőjelezhetetlen számára. Ha pusztán ez alapján kellene véleményt mondani Pásztor Bálint VMSZ-es parlamenti képviselő azon kijelentéséről, hogy nem zárható ki pártjának és a haladóknak a választások utáni koalíciója, azt mondhatnánk: végül is nincs ebben semmi rendkívüli. (Bár mondjuk, az azért elgondolkodtathatna egy regionális ambíciókkal is rendelkező pártot, illetve annak meghatározó emberét, hogy az SZHP 137 oldalas, nemrég nyilvánosságra hozott programja egyetlenegy félmondatban tesz csak említést Vajdaságról.) Csakhogy nem vonatkoztathatunk el mindattól a szörnyűségtől, ami akkor történt velünk, családjainkkal, barátainkkal, az egész országgal, amikor Nikolićnak és Vučićnak alkalma volt megmutatni, mire képes és mi mindenre hajlandó. Azóta persze más szótárral élnek, más témákon lovagolnak, de a múlttól nem olyan könnyű szabadulni. Az elkötelezett párthívek pedig akaratlanul is lerántják a leplet őszinte bárdolatlanságukkal a szépelgő vezérekről. A haladók harmadik születésnapján például kifütyülték az amerikai és a brit nagykövetség meghívott képviselőjét, az orosz nagykövetet pedig tapsviharral ünnepelték. Ez volt az igazság pillanata!
Érthető persze, hogy egy kisebbségi-regionális versenypárt, próbálván megőrizni saját identitását, igyekszik távolságot tartani minden más párttól, különösen természetes szövetségeseitől, amelyek potenciális veszélyt jelentenek szavazótáborára, de érthetetlen és kontraproduktív lehet az olyan cinikus kijelentés, mely szerint a választások utáni koalíció a „választási matematikától” függ, és semmilyen koalíció nem elképzelhetetlen. Ez egy rossz üzenet, amely azt sugallja, hogy az egyéni és pártérdekek mindenek felett állnak, az elvszerűséget pedig felejtsük el.
