Ha az elmúlt hetekben Banja Koviljača nevével találkoztunk a sajtóban, nem a gyógyturizmusáról olvashattunk, holott már több mint kétszázötven éve járnak ide a gyógyulni vágyók a világ minden tájáról kezeltetni magukat. És azt sem tudhatjuk meg az újságokból, hogy a település kétszáznegyven éve állami védelem alatt áll. Azt viszont igen, hogy ezt az idegenforgalmáról híres városkát az utóbbi hetekben, hónapokban számtalan ázsiai és afrikai menekült kereste fel azzal a szándékkal, hogy politikai menedékjogot kérjen.
Banja Koiviljačán, a gyógyfürdő feletti hegyoldalon a hatvanas években az akkori ország szövetségi belügyminisztériuma saját dolgozóinak üdültetési céljaira építtetett egy többemeletes nyaralót. Nem használták sokáig, mert a hetvenes évek elején, Allende megbuktatása előtt és után a Chiléből Jugoszláviába érkező menekülteket helyezték el benne. Azóta ez a létesítmény menekülttábor.
– A nyolcvanas évek elején román, cseh és lengyel menekültekkel volt tele – mondja Robert Lestmajer, a tábor igazgatója –, most pedig Afganisztánból, Pakisztánból, Irakból, Iránból, valamint Szomáliából és néhány másik afrikai országból érkeznek ide a menekültek.
A parkolóban mintegy ötvenen állnak. Csaknem mindegyikük színes bőrű. Valamennyien fiatalok, és jól öltözöttek. Megpróbálok velük beszélgetni, de nem ismerjük egymás nyelvét. Ők nem tudnak sem szerbül, sem magyarul – pedig közülük többen is magyarországi börtönökben töltöttek több hónapot illegális határátkelés miatt –, jómagam pedig nem ismerem az ázsiai és afrikai nyelveket.
– Maybe English?
– English? Yes.
Hatalmas, barna szemükkel végigpásztázzák a tömeget, és máris előkerül egy nyurga fiatalember. Csak ő tud angolul. Nem akarja, hogy fényképezzük, de bemutatkozik: Nangyal Khan, Fatából. Fata Palesztinában van, és szövetségi irányítású törzsi területek elnevezését fedi. Tehát palesztin.
– Miért állnak itt ezek az emberek, mire várnak? – kérdezem tőle.
– Bebocsátásra a táborba. Mindannyiunknak megvannak ehhez a szükséges papírjaink, a rendőrségtől is és a tábor vezetésétől is. Két- vagy háromnaponta jelentkeznünk kell, és ha megüresedik egy-két szoba, akkor felvesznek közülünk valakit. Addig lent lakunk a faluban. Mostoha körülmények között ugyan, de elviseljük. Odalent fizetni kell a szállást, 30 eurót fejenként, és a kosztot is, a táborban ezektől a költségektől mentesülünk.
– A helyi lakosság nem lelkesedik értetek.
– Tudjuk, pedig nem ártunk nekik. Sőt, a pénzünket itt költjük, ami nekik csakis jó lehet. Meghúzódva, csendben élünk, kerüljük a konfliktusokat.
Zorica Višnjićtől, a Lozničke Novosti című hetilap főszerkesztőjétől hallottam, hogy valóban így van.
– A helybeliekkel semmilyen összetűzésbe sem kerültek. Még a Banja Koviljača-iak tiltakozásakor sem, amelyet az angol turista hölgy megerőszakolása váltott ki. Időnként azonban ők maguk, a menekültek ugranak egymásnak, de ezt a helyi rendőrök eddig nagyon ügyesen tudták kezelni.
Igen, Banja Koviljača lakosságának többnapos tiltakozását – amely mára már teljesen lecsillapodott – az angol hölgy megerőszakolása váltotta ki. Ennek a hírnek senki sem örült. Sem a menekültügyi központ, sem maguk a menekültek, sem a gyógyfürdő vezetősége, legkevésbé pedig a helyi polgárok, akik a hír hallatán riadtan zárkóztak be házaikba, s ha addig nem is, azóta minden menekültre ellenségként néznek. Az ügyről hallgat a rendőrség, többen azonban tudni vélik, hogy az angol hölgy napokon át szórakozott néhány menekült fiatallal, együtt járták a kávéházakat, közös fényképeket készítettek. Igen intim kapcsolatot ápoltak egymással…
– Jelenleg békés a hangulat a fürdővárosban – közölte velünk Radosav Jošić, a helyi közösség tanácsának tagja és az önkormányzat biztonsági tanácsának elnöke.
– Igen, ezt magam is tapasztaltam. A menekültek ugyan sétálgatnak a falu központjában, üldögélnek a kávéházakban, a helybelieknek ez mégsem tetszik. Annak ellenére, hogy békések, sőt megpróbálnak közelíteni hozzájuk, félnek tőlük.
– Igen, a nemrég történt eset váltotta ki bennük ezt a félelmet, meg aztán attól is rettegnek, hogy az idegenek fertőző betegségeket terjesztenek. Senki sem tudja pontosan, honnan érkeztek. Ha mi valamelyik ázsiai vagy afrikai országba utazunk, több védőoltást is beadatunk magunknak. Ők viszont itt vannak, és nem tudjuk, hogy azokból a távoli országokból milyen betegségekkel érkeztek. És az idegenforgalmi potenciálunkat is csökkentik. Nézzenek csak bele a gyógyfürdő vendégkönyvébe. A vendéglők forgalma is jócskán megcsappant, nem beszélve arról, hogy az utóbbi hónapokban egyre kevesebb a beruházó Banja Koviljačán.
Belenézek a vendégkönyvbe. Egyetlenegy elmarasztaló véleményt olvasok benne a menekültekről. A többi bejegyzés mind a fürdővel kapcsolatos. Igaz, néhány lapot kitéptek a könyvből, nem tudhatom, mit írt rajtuk, de hát a cenzúra az cenzúra…
A tábor vezetője visszaszolgáltatja az iratokat a jelentkezőknek. Név szerint mindenkinek.
– Arra kérlek benneteket – szól hozzájuk angolul –, hogy ne túl sok időt töltsetek a faluban. Tudjátok, hogy a helybeliek tiltakoztak, meg aztán ez egy turisztikai központ, nem feltétlenül előnyös a gyógyfürdő számára, ha tömegesen sétálgattok a parkban, az utcákon.
Nangyal Khan fordít, ők bólogatnak.
Amíg az igazgató osztja az iratokat, újabb beszélgetőtársat találok egy középkorú férfi személyében. Ő Alobaidi Safaa Aldin Bagdadból.
– Négy éve vagyok már itt – panaszolja –, és ennyi idő alatt sem tudtam rendezni a státusomat. Bagdadból a háború miatt menekültem el. A családom, a feleségem és a fiam ott maradtak. A tervünk az volt, hogy keresek egy biztos helyet, majd ők is utánam indulnak. Két egyetemet végeztem, mezőgazdaságot és hortikultúrát tanultam, ötvenkét éves vagyok. Vissza nem mennék, itt szeretnék maradni, itt szeretnék letelepedni, de ezt nem engedélyezték. Nem értem, hogy miért? Ebben a táborban kapok enni, és van egy ágyam. Ez rendben is van. De úgy érzem itt magam, mint egy hatalmas erdőben. Nem tudom, merre induljak, hogy kijussak belőle és rátaláljak a fényre.
Robert Lestmajer hasonló sorsú emberekkel foglalkozik már sok éven át. Jelenleg ennek a menekülttábornak az igazgatója, korábban pedig az UNHCR-nek volt a munkatársa.
– Tudni kell, hogy az elmúlt években rengeteg menekült érkezett az ázsiai és afrikai országokból Görögországba. Mivel ott bekövetkezett a válság, szedik sátorfájukat és tovább költöznek. Végső céljuk a Nyugat. Sokuknak hozzátartozói, rokonai élnek ott, mások viszont az alvilág áldozatai. Kifizetik és megszervezik számukra, hogy mondjuk Pakisztánból Angliába jussanak, és ha odaérnek, éveken át ingyen dolgoztatják őket. A XXI. századi rabszolga-kereskedelemnek lehetünk a tanúi. A menedéket kérők között egy sem politikai menedéket kér. Valamennyien gazdasági okokból, munkahely, pénzkeresési lehetőség után kutatva veszik a vándorbotot. Ebben a táborban, ahol aránylag jó feltételeket tudunk biztosítani a számukra – meleg szobák, fürdési lehetőség, napi teljes ellátás, internet-hozzáférés, a gyerekekkel angol nyelven foglalkozik egy oktató stb. – nyolcvan–százan férnek el. A várólistán több százan vannak. Ők a faluban laknak, ki jobb, ki rosszabb körülmények között. Van, aki csupán néhány napot tartózkodik itt, majd tovább megy, vagy a horvát, vagy a magyar határon próbálkozik, mások tovább maradnak. Nagyon szervezettek. Mindenkinek van mobiltelefonja, állandó kapcsolatban áll azokkal, akik az útját szervezik, mindenki kap pénzt valahonnan, a Western Union közvetítésével. Az egész otthont ketten vezetjük, és van még egy háromfős technikai személyzet, két takarítónő és egy házfelügyelő, aki mindent meg tud javítani. A menekültek gondoskodnak a saját szobáik tisztaságáról, az ágyneműt hetente egyszer cseréljük, és ha kell, kimossuk a pokrócokat is. Egyébként az nem áll, hogy Banja Koviljačán a menekültek száma meghaladja a 2500 főt. Tény, hogy a legtöbben ide jönnek. Nem messze innen van még egy befogadóközpont, de az távol van a településtől, ezért nem szívesen mennek oda. Ők azok, akik Görögországból Macedónián át jönnek, nem tudjuk őket visszazsuppolni, mivel a macedónokkal nincs ilyen jellegű megállapodásunk. Hozzánk azok a menekültek is, akiket Magyarországról küldenek vissza. Magyarországgal van aláírt toloncegyezményünk, ezért az innen átszökött vagy átcsempészett menekülteket – ha ők azt nyilatkozzák, hogy Szerbiából érkeztek – visszazsuppolják. És ez így is történik, némi börtönbüntetés letöltése után, amit határsértés miatt ró ki rájuk a magyar hatóság. Tudom, hogy Szabadka környékén is sokan vannak, de nem azért, mert ide nem jöhetnének, hanem várják az alkalmat arra, hogy tovább mehessenek. Közülük jó néhányan innen költöztek oda.
Riporterként már sokszor találkoztam menekültekkel. Nem láttak szívesen, sőt gyakran ellenségesen viszonyultak hozzám. Ezt Banja Koviljačán nem tapasztaltam. Ezek az emberek békések, és nem azért indultak el a nagyvilágba, hogy bárkit is bántsanak. Ők csupán egy kis boldogságra vágynak.
