Aki kicsit is jártas a politikában – márpedig a vajdasági magyarok igencsak jártasak, ugyanis mindig érdekelte őket a politika, különösen a férfiakat, és mindig tudták mit kell tenniük, még a múlt század kegyetlen évtizedeiben is –, az tudja, hogy hamarosan választások lesznek. Nem azért tudja, mert négy évvel ezelőtt naptárába bejegyezte volna az újabb választások dátumát, hanem azért, mert körülötte minden, minden a választások jegyében zajlik.
Decemberben, ha megengedik, ha nem az Európai Unióhoz való közeledést, a választásokat mindenképpen kiírják.
Ilyenkor, a választások előtt, mindegyik párt, még az a legkisebb, leghitványabb is, amelyiknek egy-két tagja négy év alatt semmit sem tudott felmutatni, sőt a mindig és folyamatosan mindennel ellenkező polgári szervezetek is felocsúdnak, helyezkedni próbálnak annak a reményében, hogy majd kisebb, nagyobb hatalomhoz, és ezzel együtt pénzhez is jutnak. Mert a politikát, és a politikusokat, a pénz vezérli Szerbiában, tehát aprócska közösségünkben is.
Persze, ilyenkor a gyengék, a tehetetlenek, azok, akiknek a szavuk nem hallatszik messzire, mert képtelenek messzire hallatni szavukat, saját tehetetlenségükre bűnbakokat keresnek. Több ilyen áldozat létezik, de a legnagyobb, a legbűnösebb a sajtó. A sajtón, legyen az írott, elektronikus és a többi, mindig el lehet verni a port. És történik ez most is, a választások előestéjén.
A kisebb, nagyobb pártok és civil szervezetek különböző közleményekkel árasztanak el minket, természetesen mindegyik azzal a céllal, hogy a saját igazát bizonyítsa. Ezekkel a közleményekkel egyetlen bajom van, éspedig az, hogy legtöbbjük nem olyan hangnemben fogalmazódott meg, amely olvasóink többsége számára elfogadható volna. Acsarkodó, vádaskodó, közösségromboló, hamis tényekre alapozott vádakra. Hogy miért mondom ezt? Egyrészt azért, mert egyetlenegy pártnak, civil szervezetnek sem vagyok a tagja, és kívülállóként lehet, hogy éppen ezért látom, láthatom mi történik a politikumban – de nemcsak ott – egy négyéves, jól fizetett munka megszerzése előtt. És azért, mert több mint negyed évszázados újságírói munkám során volt alkalmam megismerni a vajdasági magyar embereket. Állítom, hogy erre a mi, magyar politikusaink – tisztelet a kivételnek – nemcsak, hogy képtelenek voltak, hanem érdekelve sem.
Nem egyszer jártam mondjuk Bánátban – de említhetném Nyugat-Bácskát is és a szórvány más térségét (Kúla, Verbász…) –, ahol arra panaszkodtak az emberek, hogy a választások előtt falujukban megjelennek a politikusok, agitálnak, majd eltűnnek és négy éven át többet egyszer sem látják őket. De ez nem is volna baj, hanem az a baj, hogy, amit megígértek, sohasem teljesítették.
Ha ezt az újság megírja, akkor ezért nem a politikus a bűnös, hanem az újságíró. Mert miért írta meg?
Teszi fel a kérdést az is, annak a pártnak, civil szervezetnek a képviselője is, aki éveken át semmit, vagy alig tudott valamit e közösség asztalára tenni, és teszi fel ugyanígy a kérdést az a párt is, amely jelenleg e közösség legnagyobbja.
És teszik fel mindannyian a kérdést az újságnak. Nekünk, újságíróknak. Mindkét részről azt sugallva, hogy a munkánkat nem végezzük úgy, ahogy kell. Mondják ezt a politikusok. És nekünk nem szabad megsértődnünk. Nekik igen, ha mi bíráljuk őket. Pedig azért létezünk, hogy bíráljuk őket.
Természetesen nemcsak bírálni kell, hanem dicsérni is. Függetlenül attól, hogy sokan nem értenek velem egyet, az elmúlt évek vajdasági magyar politizálása dicséretet érdemel. Tudom, mindig lesznek, akik magasabb, fennköltebb értékekre hivatkozva, mellőzve a nemzeti értékeket azt fejtegetik majd a választások után is, hogy itt minden rossz. Az irodalomtól kezdve az újságírásig. De a festőink is rosszak, meg a tudósaink, tanáraink, egyszóval mindenki, elsősorban azok, akik nem globális közösségben gondolkoznak, hanem e pirinyó, Európában egyedülálló nemzeti közösségben. Abban a közösségben, amelynek ők is részei.
A választásokkal kezdtem. Azzal is illene befejeznem. És talán azzal, hogy valamennyien itt, ebben a közösségben legyünk nagyvilágiak, de maradjunk meg magyarnak. Nekünk, újságíróknak, nekünk, újságnak küldetésünk, hogy ezt népszerűsítsük. Akár tetszik vagy nem a nagyoknak, akár tetszik vagy nem a kicsiknek. És akár tetszik vagy nem nekünk magunknak.
És rettentő szomorú vagyok, amikor csak a választások előestéjén tetszünk mi, újságírók a politikusoknak.
De szomorú vagyok akkor is, ha az újságírónak tetszik a politikus, legyen az bármely politika, bármilyen ideológia képviselője.
Az újságíró és a politikus nem vetélytárs.
Egymástól esetleg tanulhatnak.
Első lépésben, és most, a választások előtt talán a politikus (közülük a legtöbb) az újságírótól.
Később majd meglátjuk.
