Hatvanéves volt a Magyar Szó, amikor megjelent a Hétvége melléklet első száma. Kókai Péter főszerkesztő akkor a következő mondattal kezdte vezércikkét: „Az, akinek az életkora alig több mint a fele azon intézmény életkorának, amelyet épp méltatni készül, nem is igen állhat máshogy ehhez a feladathoz, mint megszeppenve, még akkor is, ha pillanatnyi pozíciójánál fogva ez éppen az ő dolga kell, hogy legyen.”
Hát jómagam is most itt állok megszeppenve, mert a Hétvége melléklet négyszázadik számának megjelenése kapcsán kellene papírra vetnem néhány gondolatot.
Amikor hét-nyolc évvel ezelőtt a szerkesztőség vezetői – elsősorban anyagi okok miatt – arra kényszerültek, hogy megszüntessék a szombati számot, és helyette egy szombat-vasárnapit tegyenek az olvasó elé, az elsődleges céljuk az volt, hogy ez az összevont, hétvégi szám tartalmazza mindazt, amit előzőleg a szombati és a vasárnapi számok tartalmaztak egyenként. Jó néhány szám fésületlenül jelent meg, úgymond a két nap ömlesztett oldalaival, 2004. március 13-án viszont már a Hétvége melléklet is formát kapott. És nemcsak azért, mert a Magyar Szó hatvanéves volt akkor, hanem mert a magyar szabadságharc napjára is emlékeztünk. Az első számban olvasóinkhoz szólt Csorba Béla, dr. Gaál György, Nagygyörgy Zoltán és kollégáink közül többen is.
Itt jelent meg Kilátó művelődési mellékletünk meg a Grimasz című szatirikus kiadványunk. És természetesen a hirdetéseket tartalmazó újságrész is.
A jelenlegi formát az újság kissé később öltötte. De nem a formáról szeretnék itt értekezni, inkább a tartalomról, arról, hogy ezzel a négyszáz számmal, a hétvégi újsággal az olvasók kegyeibe tudtunk-e férkőzni? Hiszen nem mellékes az újság külalakja, mint ahogy a férfiaknak sem mellékes a nő és a nőnek sem mellékes a férfi megjelenése, öltözéke, frizurája és tisztasága sem, ugyanígy olvasóinknak sem mellékes mindez, s ezt több mint három évtizedes újságírói tapasztalatból mondom. De azt is tapasztalatból mondom, hogy az olvasó hatvan évvel ezelőtt is, és most is a tisztaságot helyezi az első helyre. Ha a Magyar Szó megírja mindazt, ami körülöttünk történik, és úgy írja, meg, ahogy történik, különféle politikai csúsztatásokat, szépítéseket, nagyzolásokat kerülve, durvábban fogalmazva, hazugságoktól mentesen, akkor az olvasó a saját lapjának tartja. Érthetőnek és tisztának kell tehát lennie a lapnak, és úgy gondolom, hogy a Hétvége melléklet az első számától kezdve erre törekedett. A tisztaságra.
Tudom, hogy ezzel kapcsolatban vannak ellenkező vélemények is. És nem is volna jó, ha nem lennének. Már nem emlékszem, hogy ki okosított ki az idős kollégák közül még kezdő koromban arra, hogy a lap akkor a legjobb, ha senkinek sem tetszik. Ha bírálja a párttitkár és a plébános, a szövetkezet elnöke és a kocsmatulajdonos, betelefonál az olvasó, dörgedelmeseket szól róla a művész és a tudós, a pedagógus és a diák… Később megértettem: ha valami senkinek sem tetszik, az tulajdonképpen mindenkinek tetszik.
Még később egy kolléga az utcán beszélgetve egy őszi napon az újság, a sajtó, a média hitelességéről tartott számomra röpke előadást. Arról, hogy milyen arányban van az újság hitelessége a politikussal. Mert ugye a politikust általában nem érdekli a sajtó. Jó, ha van, jó, ha a gondolatai megjelenhetnek benne, jó, ha nem írnak rosszat róla. Mindez jó, de a politikus látóköre már nem terjed ki egy-egy médium fogyasztói körére. Nagyon sok politikus azt gondolja, hogy a médiának őt kell kiszolgálnia. Mi újságírók az ellenkezőjét gondoljuk. Nekünk az olvasót kell kiszolgálnunk.
De visszatérek kollégám utcai eszmefuttatásához, az újság, ebben az esetben a Magyar Szó hitelességéhez és a hitelesség megvalósításához. Ha egy újság hiteles, mondta ő, ami azt jelenti, hogy az olvasók hisznek az ott leírt szavakban, hisznek a riportokban, kommentárokban, hírekben, akkor hinni fognak a politikusok megnyilvánulásaiban is. És a politikusoknak nemcsak a választások előtt, hanem azok alatt és után is, tehát mindig érdekük, hogy a választópolgárok higgyenek nekik. Ezért kell a sajtót szabaddá tenni, szabadnak hagyni, hogy tudjon élni azzal a jogával, amelyre rendeltetett. Tudom, hogy senki sem szereti, ha bármiképpen is ellenőrzik. Én sem szeretem. Abban a pillanatban azonban, amikor közszolgálati, társadalmi szerepet vállalok, bele kell törődnöm. Mégpedig abba, hogy a sajtó révén mindenki figyel. Politikusként.
Minden ember, így a politikus legfőbb érdekének kellene lennie az olvasó által hitelesnek tartott sajtó megteremtése, támogatása.
Hogy mindezt miért mondtam el a Magyar Szó négyszázadik Hétvége melléklete kapcsán? Azért, mert úgy látom, hogy ez a melléklet, a Hétvége olyan témákat tudott felvetni az elmúlt hét év alatt, amelyek a lap hitelességét növelték, erősítették. És ebbe beleértem a szatirikus mellékletet is, a Kilátót is, és a valamennyiünk által kedvelt Pistikét is.
Végül visszatérek a 2004-ben megjelent ünnepi számunkhoz, amelyben az első Hétvége melléklet is megjelent, és az akkori főszerkesztő vezércikkéhez:
„A hatvan év alatt leírt és kimondott szám súlya már önmagában is tiszteletet ébresztő, sőt, szinte misztikus, ha csak egy kicsit is mögé képzeljük, hány tonna papírt, mennyi cikke, vagy leírt sort is foglal magában ez az időszak. Vagy, mondjuk, hogy eljuthatnánk-e a Holdra, ha az eddig megjelent és kinyomtatott összes újságot laponként egymás mellé tennénk. De leginkább akkor lesz misztikus és tiszteletet parancsoló ez a szám, ha magát az embert képzeljük mögé, az újságírót és a szerkesztőt, a főszerkesztőt és a tudósítót, a lektort, a korrektort és a gépírónőt, a tördelőt és a nyomdászt, a fényképészt és a fordítót, az élő és már (sajnos) nem élő legendákat, a hozzájuk társítható munkát és törekvést, a csalódásokat és felbuzdulásokat és még inkább magát a gondolatot. Igen, leginkább talán ez. A vajdasági/délvidéki magyarság hatvanéves gondolata. Mit lehet csinálni egy ekkora nagyságrendű gondolattal? Megszeppenni, és hallgatni tisztelettel.”
Hét évvel ezelőtt íródtak ezek a szavak.
Akkor jelent meg a Hétvége első száma.
Ma hatvanhét éves az újság.
Sem hallgatnunk nem szabad, sem megszeppennünk.
