Felsorolni is lehetetlen volna fajtáit.
Még mindig nem áll rendelkezésemre az a kimutatás, milyen méretékben sérti a csöndet a zsebtelefon elterjedése. Havi szinten. Hiszen minden hónapban újabbnál újabb típust dob a piacra ez az iparág, de az még nem is volna akkora baj, ha megmaradnának a régi keretek, a régi vásárlók, ám a szóban forgó termék használatának elterjedése óriási méreteket ölt, miközben a piacról kiszorítja a két héttel ezelőtt gyártott típusokat s azokból egyik napról a másikra hulladék válik, amely újabb problémákat állít a világ elszennyeződése ellen küzdők elé. S vajon a fokozódó csendsértések nem tartoznak-e ama kategóriába, amelyek ellen lépéseket kéne tenni? Hogy a zsebtelefonokat visszafogottabban használjuk. Egy érzékenyebb idegzetű ember ma már alig mer kilépni az utcára, mert az a maroktelefonálók duruzsolásától, lármájától, szitkozódásától hangos. A minap majd frászt kaptam, amikor az utcán, közvetlenül a hátam mögött rámreccsent egy bölény hang: Vagy leszállsz a feleségemről, vagy megdöglesz!
Egy mellettem elviharzott dühödt oroszlánról meg kellett tudnom, hogy csalja a felesége. S mennyi mindent meg kell tudnom az utcán őgyelegve ismeretlen polgártársaimról, polgártársnőimről, s ezek az információk nem csak az életük zajlásába nyújtanak betekintést, mert akkora dirrel-durral közlik őket, hogy a különben is fölborult közcsendet sértik, rombolják.
S ezt a közcsendet, ha egyáltalán létezik ilyen, a magyar nyelvben és a mindennapok valóságában, nem csak a lépten-nyomon üzemeltetett munkatelefonok sértik, hanem a világ zavartalan közlekedését fenyegető gépkocsik és egyéb járművek is, a föld alatt, a földön, vízen és levegőben közlekedők, a jachtoktól kezdve a családi helikopterekig, legújabban már a magán űrhajókig.
Ha fentebb egy vad bölény rámreccsenését említettem, hadd mondjam el, mit okozott tegnap éjjel egy árva kocsi az utcánkban. Ez az utca olyan fél kilométernyi hosszúságú, mindkét felén, mint jászol előtt a tehenek, gépkocsik sorakoznak. S mert éppen éjszaka van, szenderegnek, mint a gazdáik. Arra ébredek, hogy közülük egy, úgy az utca derekán, fölijedt álmából s keservesen sír. Bekapcsolták vagy bekapcsolódott a riasztó készüléke. Várom, mikor csillapítja le szegénykét a gazdája. Megnézem, hány óra. Hajnali három. Az autó sírása nem marad abba. Vijjogása talán már mindenkit fölvert az utcában álmából. A feltételezhető gazdáját még most se. Újra megnézem az órámat, fél négy. Talán majd kiszáll egy ügyeletes patrol s intézkedik. Nem száll ki. Pedig a csendrendelet felügyelete is erre kötelezné, meg, mindenek előtt, a fájdalmasan jajgató autó tulajdonosát is.
Minthogy a zsebtelefonhoz nem értek – ezt inkább röstellem, mint dicsekednék vele –, a gépkocsikba szerelt riasztószerkezetekhez sem. Így nem tudom, meddig győzi hanggal, az én hallókészülékem viszont nem bírja tovább. Ráhúzom a takarómat. Hamarosan kiderül azonban róla, hogy nem tökéletes hangfogó.
Bele kell hát törődnöm, nem először már, hogy olyan civilizációs körülmények között élünk, amilyeneket mi teremtettünk magunknak.
(De azt megfogadtam a paplan alatt, hogy ha még egyszer megszólal – mert megszólal – egy olyan csendsértő kocsi riasztókészüléke, lemegyek, felírom a rendszámát, hogy intézkedni tudjak. Miként az a fölszarvazott férfi, aki ezen állapotát és az ebből eredő szándékát, a nagy nyilvánosság tudomására hozta.)
