A kérdést lehet másképpen is szemlélni, hiszen van, akinek az élelmiszer egyáltalán nem drága. Ez azonban csupán az aktív lakosság legfeljebb öt százalékára érvényes, gyakorlatilag azokról van szó, akik nem a fizetésből élnek.
Ha mégis reálisak akarunk lenni, akkor bizony a lakosság túlnyomó többsége megérzi a pénztárcáján az áremelkedést. Tény, hogy 2008, tehát a gazdasági válság első hulláma óta az élelmiszerárak robbanásszerűen emelkedtek. Ezt egyrészt a fejlődő országok hatalmas nyersanyagigénye, másrészt a fejlett gazdaságokban a már megvalósult és tervezett monetáris lazítás miatt kialakult inflációs félelmek váltották ki. Egy időben valaki azt találta mondani, hogy soha többé olcsó élelmiszer. Csalódnia kellett, mert 2009-ben egy rövid időre visszaestek az árak, majd 2010-ben és 2011-ben ismét felfelé íveltek. Hogy mi lesz 2012-ben, azt csak találgatni tudjuk. Azok, akik sorsunkat irányítják, máris bejelentették: 2012-ben és 2013-ban nem várható az életszínvonal növekedése, ami annyit jelent, jócskán szorítani kell majd az amúgy is szoros nadrágszíjon.
A befektetők azt tanácsolták az elmúlt napokban, hogy azok, akiknek pénzük van, ne valutában tartsák, hanem vásároljanak rajta nyersanyagot. Az újratermelési alapanyagoknak jó ára van, és várhatóan hosszabb távon sem árazódnak le. A nyersanyagárak az elmúlt hónapokban nem változtak jelentősebben, ám a rövid távon várhatóan továbbra is erős ázsiai keresletnek és a fejlett gazdaságokban változatlanul laza monetáris kondícióknak köszönhetően a következő negyedévben is magas szinten rögzülhetnek. Ez a fogyasztói kosár termékeinek széles körében erősödő költségoldali árnyomást okozhat. Elsősorban ez azért van így, mert a nyersanyagtartalékok végesek, vonatkozik ez egyaránt a kőolajra, bányakincsekre... A mezőgazdaságot illetőleg sokfelé hangoztatják, hogy a kukorica mindaddig drága lesz, amíg drága a kőolaj. Márpedig a kőolaj ára napról napra újabbnál újabb csúcsokat dönt még akkor is, ha a világgazdaság kilátásai reménytelenek, pontosabban a recesszió határán áll, és emiatt a kereslet csökkenhet.
Tény, hogy az időjárás nem kedvez a termelőknek, a mezőgazdasági termelésnek. Az idén például nálunk 55 napon keresztül trópusi hőmérsékletet jegyeztek a meteorológusok, pedig évente átlagosan 30-35 ilyen nap szokott lenni. A túlzott szén-dioxid-kibocsátás által eredményezett felmelegedést már nem lehet visszafordítani, tehát a következő években is várható, hogy végletből végletbe alakulnak az időjárási viszontagságok. A tavalyi év például kimondottan csapadékos volt, az idei pedig augusztustól számítva ennek épp az ellenkezője. A fokozott hozamcsökkenést most már semmilyen agrotechnika nem tudja pótolni, még a legkorszerűbb sem. Géntechnológiával sem lehet növelni a maximálisan megnövelt hozamokat. Az pedig egyenesen lehetetlen, hogy mindenütt locsolóberendezéseket állítsanak fel, még nálunk sem, ahol az egykori Nagy-Jugoszlávia kétmilliárd dollárt fektetett be a DTD-csatorna kiépítésébe, mert a csatornahálózat annyira el van hanyagolva, hogy több tízmillió euróra lenne szükség a locsolási rendszer beindításához. Az állam legfeljebb magánosíthatja a DTD-csatornát, talán így kötelezheti az esetleges új tulajdonost az említett horribilis beruházásra.
A monopóliumok, kartellek létrehozását mindenütt szigorúan bünteti az állam, csak nálunk nem. Pedig egyértelmű, hogy a magánosítás után a mezőgazdasági termelés, azaz feldolgozás területén számtalan monopólium alakult ki. A kartellek létrehozása nyilvánosan, mindenki szeme láttára történik. Még csak leplezni sem igyekeznek az áregyeztetést azok, akik érdekeltek kialakításukban.
Sokan azt mondják, hogy fogyasztási szokásainkon változtatni kellene. Feltesszük a kérdést: mi lenne, ha például a kínaiak is annyit fogyasztanának, mint a jenkik? Vajon abban az esetben hány milliárd embert tudna eltartani a bolygónk? A legfontosabb kínai gabonatermő területeket aszály fenyegeti, így a belföldi gabonapiac szűkössé válhat. A kínai kormány becslése szerint az idén 30 százalékkal nőhet a búzaimport. Kína éveken át mindig megtermelte a számára szükséges búzamennyiséget, de 2010-ben, ö év után először importőrré vált, és azóta egyre nő az importigénye.
Az élőmarha és a sertés árfolyamát nemcsak az verheti fel, hogy Texasban aszály pusztít és Ausztráliában sincs megfelelő mennyiségű csapadék, hanem az is, hogy a japán természeti katasztrófa nyomán megnőtt a japán importigény a különböző hústermékekre. A radioaktív szennyeződés a japán halfogyasztásra nézve eleve kedvezőtlen, s mivel a japánok nagy mennyiségű proteint fogyasztanak, növelni kellett a húsimportot. Japán a világ legnagyobb halimportőre, s évente kb. 9 millió tonna tengeri élőlényt fogyasztanak, így a második legnagyobb fogyasztók Kína után. A közelmúltban értük el a hétmilliárdos létszámot, és a becslések alapján rohamosan tovább növekszik a Föld lakosságának száma, így a mezőgazdaság, az élelmiszeripar marad az egyik legjövedelmezőbb ágazat. Az élelmiszerért pedig a „nagyok” annyit kérhetnek, amennyit akarnak.
