Nem kevesebb mint egymillió aláírást gyűjtött össze három ellenzéki párt: a haladók, Koštunica demokratái és Ilić Új Szerbia pártja azért, hogy írják ki a rendkívüli parlamenti választásokat. A követelést az aláírásokkal együtt Mirko Cvetković kormányfő vette át, bár maguk az aláírásgyűjtők is megjegyezték, tudják, nem a kormány a címzett, hanem Boris Tadić államfő, nemcsak azért, mert formálisan is ő dönt a parlamenti választások kiírásáról, hanem mert pártja révén az ő döntése a mérvadó egyéb ügyekben is.
A magam részéről ez utóbbiról nem igen szeretnék vitatkozni, mert ahhoz bizonyítékok kellenének. Arról tudniillik, hogy az elnök mikor és hogyan avatkozott be illetéktelenül a rá nem tartozó kérdésekbe, mert a dolgok azért igencsak összetettek: az államfő ugyanis történetesen a hatalmon levő párt elnöke is, és kérdés, hogy beszélhetünk-e illetéktelenségről, ha egy párt vezetősége (és elnöke) aktuális kérdésekkel is foglalkozik.
Azt meg lehet szokni, hogy az ellenzék mindig választásokat követel, így előrehozottakat is, ha úgy érzi, hogy tetőfokára hágott a kormányintézkedésekkel kapcsolatos elégedetlenség. Az említett pártok vezetői nyilván így látják, és azért is kezdtek bele a nem kis erők mozgósítását megkövetelő egymillió aláírás összegyűjtésébe. Az ellenzék gyakran próbálkozik parlamenten kívüli eszközökhöz folyamodni, egy kicsit a figyelem középpontjába kerülni, mivel a parlamenti szavazásokon úgyis alul marad. Bármily tiszteletre méltó is egymillió aláírást gyűjteni, legfeljebb némi politikai munícióhoz elegendő, az egy- vagy többmilliós támogatást majd a választásokon kell megszerezni.
Engem személy szerint sokkal inkább meglepett a pártvezetőket fogadó Mirko Cvetković kormányfő kommentárja. Történetesen az, hogy szerinte az emberek többsége elégedett lehet a kormány munkájával, hiszen az általa kitűzött négy kapitális feladat közül háromnak maradéktalanul eleget tett: megőrizte az ország szuverenitását és területi integritását, az európai integráció útjára lépett és sikeres a bűnözés elleni harcban. Egyedül azt nem merte állítani, hogy az életszínvonal is emelkedett (feltételezem, hogy nem babonás, és nem azért mondta ez utóbbit, mert történetesen attól tartott volna, hogy megnyílik alatta a föld, hanem mert pontosan tudta, hogy ezzel esetleg sokkal több embert haragíthat magára és kormányára, mint az előbbi állításával). Talán a legkevésbé vitatható állítás, hogy kis lépésekkel ugyan, de megindultunk Európa felé, ugyanakkor a tagjelölti státust még mindig nem sikerült elérnünk. Az ország területi integritásának követelménye a koszovói kérdésre vonatkozik, és természetesen azt is tudjuk, hogy ez a területi sérthetetlenség csak papíron létezik a pártok és a képviselőház határozataiban.
Lehet, hogy néhány nappal ezelőtt elfogadtam volna azt is, hogy a kormány szép eredményeket tud felmutatni a szervezett bűnözés elleni harcban, de ugyanazon a napon, amikor a kormányfő az erre vonatkozó nyilatkozatát megtette, napvilágot látott az a hír is, mégpedig az igazságügyi minisztérium államtitkárának szájából (aki ugyebár ugyanannak a kormánynak a tagja, amelyet Cvetković vezet), hogy megerősítették a legfelsőbb állami vezetők biztonságát, mert attól tartanak, hogy a Šarić-féle klán, a legerősebb drogkereskedő bűnszervezet, merényletre készül a legfelsőbb állami vezetők ellen, elsősorban az államfő ellen, mert úgy gondolják, ő áll a bűnözés elleni harc élén.
Ezek után mindenki eldöntheti, hogyan is állunk a a kormány által sikeresnek mondott feladatteljesítéssel.
