Tisztelt Pósa atya!
Ön nemrégiben azt tanácsolta egy olvasónak, hogy hagyja ott az alkoholista élettársát, s mentse a saját bőrét. Meglepődve olvastam a válaszát, kicsit fel is dühödtem, bevallom. Hát nem emberi kötelességünk a segítés? Ez nem lenne cserbenhagyás? Otthagyni a másikat a bajában? Kérem, erről írjon bővebben. Mikor segítsek s mikor ne? Esetleg segítek azzal is, ha keményen reagálok bizonyos cselekedetekre? Ez is megoldás lehet? Ön így látja? S Krisztus mit tenne? Olyan nehéz néha jó döntést hozni.
Köszönöm, hogy elmondhattam, amit gondolok: Erika
Egy Angliában élő asszonyról volt szó, akinek a 46 éves párja alkoholista, és akivel ez az asszony öt éve együtt él. Az ember az első három évben nem ivott. Aztán másfél éve visszaesett, és azóta 2-3 havonta újra visszaesik, mostanra ez a nyolcadik alkalom. Az ilyen két hetekben borzasztó állapotban van, az asszonynak tortúrákat kell vele végigcsinálni. Orvosi segítséget nem kap. Maga az ember is mindent megpróbált, hogy szabaduljon, de újra és újra visszaesik. A felesége meg a lánya már tíz éve elhagyta. Jelenlegi élettársa is ezt fontolgatja, mert segíteni nem tud rajta, de ő maga is tönkremegy. Kérdezte, hogy cserben hagyhatja-e ezt a beteg embert, hogy legalább a saját életét megmentse.
Azt válaszoltam, hogy igen, hagyja ott a másikat a bajában, mivel világossá vált, hogy nem tud rajta segíteni. Ugyanakkor éppen azzal, hogy otthagyja alkoholista élettársát, a férfi kényszerhelyzetbe kerül, „padlót fog”. Ezzel az utolsó esélyt kapja arra, hogy visszatérjen a normális életbe. Csak a teljes elhagyottság kényszerítheti a függő szenvedélybeteget, hogy elfogadjon egy gyógyító közösséget.
Ez történt az ausztriai Georg Schwarzzal, egy megrögzött alkoholistával, akinek az életét a Cenacolo közösség mentette meg, éppen annak köszönhetően, hogy ő padlót fogott. Georg ezzel a tapasztalatával lett a 2021. szeptember 5-e és 12-e között megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik előadója.
Szülei keményen dolgoztak, és mindent megtettek nyolc gyermekükért. A családban fontos volt a hit, ő azonban már 14 évesen az alkoholba menekült, majd következtek a balhék és tragédiák, végül pedig a kiútra találás.
Georg az alsó-ausztriai Lichteneggben nőtt fel hét testvérével. A gazdálkodó szülők munkára nevelték a gyermekeiket, akik már egészen fiatalon bekapcsolódtak a földművelésbe, állattartásba. „Családunkban a hit mindig is fontos volt. Imádkoztuk a rózsafüzért, étkezés előtt hálát adtunk, és vasárnap misére mentünk” – emlékezett vissza gyermekkorára Georg Schwarz.
Georg általános iskolai tanulmányai után Kirchschlagban a faipari szakközépiskolába iratkozott, hogy asztalosszakmát szerezzen. A mindössze 14 éves fiú életében a továbbtanuláson kívül egyéb változások is történtek. Eleinte csak hétvégente, majd a hét többi napján is egyre gyakrabban alkohollal próbálta oldani a felgyülemlő feszültségét. Az ivás és a bulik a mindennapjai részévé váltak, ami nyomot hagyott az iskolai, majd a munkahelyi teljesítményén is.
„Sok problémával küzdöttem. Elégedetlen és félénk voltam, nem éreztem magam felszabadultnak, és beletemetkeztem az alkoholba. A társadalmi nyomás, megfelelési kényszer már akkoriban rám nehezedett. Tulajdonképpen tudtam, hogy az életemet gyökerestül kellene újjáépítenem, és nemcsak az ivással kellene felhagynom. Aztán mindig a szőnyeg alá söpörtem ezt a gondolatot.”
A haverok, buli, alkohol, ittas vezetés végül tragédiák sorához vezetett. Georg egy közlekedési balesetben négy barátját veszítette el. Ám ez sem ösztönözte a fiatalt, hogy túlélőként változtasson életén. Az édesanyja a történtek után állandó rettegésben élt. „Éjszakánként nem aludt, attól tartott, hogy újból baleset érhet, és a rendőrség telefonon fog jelentkezni.” Georg anyja és leánytestvére sokat imádkoztak, bíztak benne, hogy jön egy fordulat és megváltozik szerettük élete.
„Egy bizonyos ponton elhagytam mindent, amire a családom és a hitem tanított. Az alkohol rabjává váltam.”
1991-ben, a barátai halála után, újabb tragédia következett, Georg elveszítette szívinfarktusban édesanyját. A 23 éves férfi a haláleset után az alkoholba temetkezett. A családja azonban nem engedte el a kezét. Testvérei elvitték Međugorjéba. Bár idegenül érezte magát a zarándokok között, mégis ott motoszkált benne, hogy változtasson az életén. A hazatérés után megpróbált kigyógyulni a betegségéből, de kudarcot vallott. A szenvedélye azonban nemcsak lelki, hanem fizikai erejét is felőrölte. Így vallott később erről az időszakról: „Céltalan, magányos és szomorú ember vált belőlem. Képtelen voltam szeretni önmagamat, az Istent vagy másokat.”
Mindössze 30 évesen a férfi a pszichiátriára került, ahol elvonókúrán vett részt. Sok időt töltött a kórház kápolnájában, vigasztalást keresett, sírt, panaszkodott és perlekedett az Istennel. „A legmélyebb gödörben sem engedtem el teljesen az Istent. Ha a sárga földig ittam magamat, a földön fekve is az égre tekintettem.”
1999 májusában Georg elhagyta a pszichiátriát. Testvére ismételt közbenjárására útja Kleinfrauenhaidba, a Cenacolo közösséghez vezetett. Bár Georg szervezete megtisztult az alkoholtól, lelke mélyén még szomorúság és önvád uralkodott. „Nem is létezhetett volna jobb hely a takarításra, mint a Cenacolo.” Georgot erős bűntudat gyötörte édesanyja korai haláláért: „A szenvedélybetegek családja is szenved. A család keresztje talán még nagyobb, mint az alkoholistáé. Régen azt gondoltam, hogy úgy élem az életemet, ahogy én akarom. Ostobaság! Senki sem él saját magának. A szülők és a testvérek is szenvednek.”
A közösségben szerzett barátjával úgy döntöttek, hogy Kleinfrauenhaidban az akkorinál nagyobb házat építenek a függőségtől szenvedő fiatalok számára. Ebben a közösségben jelenleg több mint 30 fiatal fiú gyógyul a szenvedélybetegségből. Az imádság mellett sokféle munkában lelik örömüket: fazekasság, sajtkészítés, asztalosmunka, főzés, sport és kertészkedés.
Georg Schwarz ma már önmaga is a fiatalok gyógyulását, újrakezdését segíti. „Eleinte egy lassú leépülés, aztán jön egy pont, amikor lehúz a mélybe. Hálás vagyok az Istennek, hogy padlót fogtam. Ha egy kicsit is jobban lettem volna, nem fogadtam volna el a segítséget.”
A szenvedélybetegeken csak az segíthet, ha padlót fognak, mert csak akkor képesek elfogadni egy megmentő közösséget.
