Halottainkra emlékezünk. Rendbe tesszük sírjaikat, feldíszítjük virágokkal, és mécsest, gyertyát gyújtunk, ápoljuk emléküket. A temetők, a mai ünnep színhelyei, nemcsak végső nyughelyként szolgálnak, hanem olyan csöndes sírkertek, ahol elmélkedni, emlékezni lehet az év bármely szakában. Találkozás helye is ezekben a napokban a temető. Feltűnően nagy a tömeg, a bejáratnál sok a kereskedő...
Egy pillanatra elbizonytalanodom: talán nem is az elhunytakról szól az ünnep, hanem rólunk, élőkről? Legtöbben nem is annyira emlékezni mennek a temetőbe, hanem a lelkiismeretük miatt? Ez is egy olyan ünnep, amely el lett rontva?
Munkából hazafelé sorolja az ember az eltávozott rokonokat, a kötelező kiadásokat: minden sírra kell legalább két szál krizantém, mécses, gyertya, előtte pedig a sírok rendbe tételét is meg kell oldani.
Azután, amikor már rendezgetjük a virágot, megszólítjuk az ott nyugvókat, megidézzük az éveket, évtizedeket, amelyeket együtt tölthettünk, aztán amelyek nélkülük múltak el e földi létben, s érezzük, hogy bólintanak vagy a fejüket csóválják. Pontosan tudjuk, mit mondanának, ha látnák, hol tartunk...
Bosszankodunk, ha elázik, eltűnik a csokor, majd az esti szürkületben meggyújtjuk a gyertyát, egy kicsit álldogálunk egymásba kapaszkodva. Végigjárjuk a jól ismert utat, itt-ott lassítunk, súlyos kőtömbökbe vésett ismerős neveket olvasgatunk, felidézzük a családi anekdotákat, ölelést, mozdulatot, illatot...
Felejtjük a rohanást, az apró bosszúságokat. Békével tölti el a szívünket, hogy van, ahova évről évre visszatérhetünk, elcsendesedhetünk, és töretlen, meg nem kopott szeretettel idézhetjük fel a szép emlékeket, egy fokkal jobban odafigyelve azokra, akik még körülvesznek bennünket.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
