Kultúránk láthatatlan és meghatározhatatlan, de életünk minden pillanatát szilárd keretek között tartja, utat mutat és biztos talajt tesz a talpunk alá. A hétköznapokban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, és természetesnek vesszük, egy adottságnak, ami mindenkinek jár – ez igaz is, de annak, aki ápolja és mindennap öntözgeti, metszegeti, odafigyel arra, hogy levelei megfelelő mennyiségű napfényhez jussanak, annak meghálálja a törődést, és bőséges termést hoz. Ez a termés az, ami szebbé teheti a mindennapjainkat. Egy magyarul megszólaló halhatatlan verssor, egy a hagyományainkban gyökerező hegedűszóló, zongorafutam, egy vászonra vetett magányos fa, egy kőbe vésett arc létezésünk olyan szegmenseire hívja fel a figyelmet, amitől többnek érezhetjük magunkat, amitől úgy érezzük, a magas hegycsúcsok csak ránk várnak.
A magyar kultúra napja arra hivatott, hogy minden évben legalább egyszer a figyelmünk fókuszába helyezze a fentieket, hogy elgondolkodjunk azon, mekkora kincs birtokában vagyunk, ugyanakkor felhívja a figyelmünket arra, mennyire fontos, hogy ápoljuk a ránk bízott kincset, hogy az újabb terméseket hozzon, aranykörtéket a jövőnek, szépen szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
