A Magyarkanizsai Gyógyfürdő meséje nyomán…

„A csodafürdőnek messze dűlőkről,

Csodajárta rétekről jön a vize.

Mint az olaj, csúszik kénes szaga,

S nem tudom betegséget hoz-e, visz-e?”

(Laták István, 1956)

Valamennyien, akik hosszabb-rövidebb ideig élvezhettük a Magyarkanizsai Gyógyfürdő vizének és minden más szolgáltatásának gyógyító és rehabilitációs hatását vagy felüdülést kínáló lehetőségeit, tapasztalatból is tudjuk, mit jelent az idén 110 éves csodafürdő működése tartományunkban. Laták István költőnk idézetére a közelmúltban véletlenül bukkantam rá a Gyógyfürdőben. Három hétig tartó ottlétem alatt többször is eszembe jutottak sorai, részben a fürdőre, részben a napilapunkra gondolva. Az idén karácsonykor a nyolcvanadik születésnapját ünneplő újságunknak szinte a kezdetektől, 1945-től a munkatársa, szerkesztője volt Laták bá’, az élő lexikon (mi, szárnyukat bontogató fiókák évtizedekkel később így ismertük meg). Jóllehet, a múló évek során több kitérőt is tett, de mindig visszatért a Magyar Szóhoz. Idézett gondolatai számomra ötletforrások is voltak a beszélgetésekkel összefűzött jegyzetem megírásához, mert ottlétem utolsó napján mégis fogadott Snežana Adžić, a Gyógyfürdő megbízott igazgatója. Másfelől a csodafürdő gyógyvizű medencéinek jótékony hatását már az első napon megtapasztaltam. Olyannyira, hogy visszakívánkozva és nosztalgiával gondolok az ott eltöltött napokra.

A kijelölt nap estéjén érkeztünk meg Gabi fiammal Magyarkanizsára, a Gyógyfürdőbe. Napokkal korábban Cérna Klára szállodavezető megerősítette, nem gond, ha este jövök, csak az új épületben, vagyis az Aqua Marin hotel recepcióján jelentkezzek. Természetesnek találtam, és az érkezésünk pillanataiban fel sem ötlött bennem, hogy ne anyanyelvemen köszöntsek jó estét Magyarkanizsán, a Gyógyfürdőben, és hogy mindenütt így is válaszolnak, mert a tanácsot megfogadva, még az este lebonyolítottuk a csaknem egyórás felvételi ügyintézést, másnap ugyanis sok bejelentkezőt vártak. Azon meg igazán meglepődtem, hogy a szálloda halljában, az étteremből kijövet megkérdezte a szakácsnő: „Megmelegítsem-e a vacsorát?” Késő volt már nagyon, a fiamra néztem. Tudtam, ő sietne tovább Szabadkára, mert korán megy másnap munkára. Így hát barátságosan megköszöntem a nem várt figyelmességet, és jó éjszakát kívántam.

Az előzetes egyeztetés alapján tudtam, hogy a régi szárny, az Abella felvonó nélküli „tornyában”, a második emelet egyik egyágyas, aprócska, fürdőrészes szobácskája lesz az otthonom három hétig. Az elgondolkodtató észrevételeink ellenére valóban azzá lett. Ettől függetlenül, valóban csak elismeréssel és köszönettel gondolhatok a gyógyfürdőben eltöltött napokra, valamennyi munkatársának figyelmességére, akik szótlanul elviselték még az olykor kötözködő pácienseket is. Azt azonban elképzelni sem tudtam, hogyan birkózom meg a lépcsőzéssel. Még az este próbára tettem az erőnlétem. Az ügyeletes nővért követve, egymásután szedtem a lábamat a lépcsőkön… Dr. Mihók Vilmos ügyeletes orvos a kérdésemre válaszolva biztatott ugyan, hogy három hónappal a műtét után már ajánlott, de ez mégis a páciens testi-lelki felkészültségétől függ. Nos, önbizalmam erősítése és a rehabilitációm már a felvételem estéjén elkezdődött. Napokkal később Varga Gábortól, a Gyógyfürdő művezetőjétől – akit korábbról, a szabadkai Ivan Sarić (Szárits János) Aeroklub Sárkányszakosztályából már ismertem – az épületegyüttest bemutató sétánk alatt azt is megtudtam, hogy a szobám a felújítások ellenére a legrégibb fürdő eredeti, épen megőrzött részlege. Szinte mementóként emlékeztet a régi időkre. Az álmennyezet takarta padlástérben még eredetiek a jól impregnált, hatvan centiméter vastag tartógerendák.

A címtábla első olvasatára fel sem tűnt, hogy valamennyi ismertető, tájékoztató vagy éppen vendéghívogató írásban nagybetűvel írják a Gyógyfürdőt. Még a szállófürdő, rehabilitációs szakkórház igazgatóságának honlapján is. A szövegben valóban, de a logó mellett csak szerb nyelven olvashatjuk: Banja Kanjiža, Specijalna bolnica za rehabilitaciju. S a kétnyelvű címtáblára is így került, mert – mint megtudtuk – hivatalosan ez a neve. Minden mást valóban két nyelven: szerbül és magyarul feltüntettek. Valószínűleg ez tévesztett meg, és a honlap magyar szövegének csupa nagybetűs címe. Ebből egy kis részt idézek: „GYÓGYFÜRDŐ MAGYARKANIZSA”, a bevezetőből: „A mai rohanó világban a pillanat megélése az egyik legnagyobb kihívás! (…) Ha szeretne többet tenni önmagáért, az egészségéért, a jövője érdekében, forduljon hozzánk bizalommal.” Megjegyzem, ezzel nem is volt gondom az egy-két kisebb kellemetlenséget leszámítva. A terápiák többnyire két nyelven, zökkenőmentesen folytak. Csak elvétve hangoskodott néhány türelmetlen páciens, vagy tett félreérthető megjegyzést. A rehabilitációm utolsó hetét szívesen megtoldottam volna még néhány nappal. Immár oldottabb hangulatban élvezni is tudtam a Gyógyfürdőnk vizének simogatását, a terápiát, a közös sétáinkat, kávézásainkat szobaszomszédaimmal, Kiss Erzsikével (Gunarasról), akinek a 60. születésnapját együtt ünnepeltük meg Rada Tomićtyal (Újvidékről/Beocsinból). Még az sem zavart bennünket, ha a medencében rakoncátlankodó fiatalok felkavarták a „hullámokat”, bár őket olykor rendre intette az ügyeletes.

Valahányszor az Abella régi szárnyának lépcsőire léptem, kovácsoltvas korlátjába kapaszkodtam, a Gyógyfürdő meseszerű története jutott eszembe, amelyről a századik évfordulóra dr. Klímó Attila fürdőorvos is írt a magyar–szerb nyelvű monográfiájában, angol összefoglalóval. Bemutatóját a Magyar Szóban is megtartottuk 2014. március 26-án a Belvárosi Társaskör szervezésében (másnap megjelent a napilapunkban).   

A népi legenda szerint egy cigány lány talált rá Magyarkanizsa határának szikes legelőjén, a Horgos–Oromhegyes–Kispiac–Kishomok határolta pusztában a feltörő meleg vízre, a körülötte kialakult iszapra, s jött rá gyógyító hatására. Miután ebben áztatta és megmosta fájdalomtól sajgó lábait, csoda történt: kigyógyult a betegségéből. A mesés történet máig él, habár a helybeliek jól ismerik – az érdekeltek, az idelátogatók pedig el is olvashatják – felfedezésének és a Magyarkanizsai Csodakút Artézi Fürdő valós történetét. A várostól 6 km-re lévő Járáson 1907-ben két artézi kút oltotta a jószágok szomját. Látva az állomány gyarapodását, a juhászok, a pásztorok és a gulyások újabb kút fúrásáért folyamodtak a város elöljáróihoz. Az 1908 májusában fúrt új kút vize meleg és kénszagú, sárgás színű volt, a furatból pedig gyúlékony gáz áramlott ki. A hír gyorsan szárnyra is kapott, s az emberek hamarosan Csodakútnak nevezték el a kutat. A leleményes városatyák kapva az alkalmon még abban az évben elküldték a vízmintákat a Királyi Vegyészeti Intézetbe, és meg is nyitották az első fürdőidényt a csodakútnál, amely vizének gyógyító hatását csak belépődíj ellenében próbálhatták ki a látogatók. Az elemzések bebizonyították a víz gyógyhatását, főleg reumás betegségek, izom- és ízületi fájdalmak enyhítésére, valamint gyomor- és bélbántalmakra, ivásra ajánlották.

Nagy beruházási lehetőséget látott a felfedezésben a helyi neves üzletember, Grünfeld Hermann, az akkori tégla- és cserépgyár igazgatója, és már 1909-ben részvénytársaságot alapított a gyógyfürdő létrehozására. A gőzfűtéses, villanyvilágításos, 12 szobás, 20 fürdőkádas gyógyfürdőnek az ünnepélyes, hivatalos megnyitója 1913. augusztus 10-én volt. A Népkertben termálvizes nyitott uszodát is felépítettek, 30 kabinnal. A régi idők emlékét még ma is őrzi egy fél- és egyliteres palack, „Csodakútvíz – Magyarkanizsa” felirattal, emlékül az utókornak. Hasonlóan a Zentai Történelmi Levéltár, a Kanizsai Újság 1913. augusztus 17-ei számához, amelyben olvashatjuk, hogy augusztus 10-én megnyitotta kapuit a Csodakút Artézi Fürdő, a napon, amelyet a jövőben a Gyógyfürdő napjaként is ünnepelhetünk. Az impériumváltások, a rendszer- és hatalomváltások során ez is sokszor változott.

A Gyógyfürdő új főépülete 1979-ben készült el, és 1980. január 1-jén kezdte meg működését, 150 ággyal és korszerű rehabilitációs lehetőségekkel. Emellett az új létesítmény modern sportcsarnokkal, két fedett uszodával, 300 fős étteremmel bővült. 1985-ben a Gyógyfürdő régi épületének felújításával, az Abella rehabilitációs szárny továbbépítésével a Magyarkanizsai Gyógyfürdő 300 férőhelyes lett. Több mint egy évszázados fennállása alatt, amint azt Snežana Adžić megbízott igazgató is elmondta, korszerű szakosodott rehabilitációs kórházzá nőtte ki magát, kiváló szakorvosokkal, terapeutákkal, egészségügyi és teljes személyzetével. A Magyarkanizsai Gyógyfürdő az orvosi kezelés és rehabilitáció mellett szállodai és vendéglátói szolgáltatásokkal, sport- és szabadidős lehetőségekkel, valamint wellnessprogramokkal várja vendégeit. A nyugalmat, természetközeli élményt, kikapcsolódást keresők számára is felüdülést jelenthet a kellemes környezet. A természet ajándékának, a gyógyvíznek és a gyógyiszapnak nevezett peloidnak, (amelyet a Járásról hoznak), a balneo- (ásványvíz- és gyógyiszap-), hidro-, mágnes-, elektroterápiáknak stb. köszönhetően pedig korszerű szakkórház is, amelyben egyaránt lehetséges a reumatikus betegségek, a csont- és ízületi sérülések, a perifériás idegrendszeri panaszok, a műtét utáni ortopédiai állapotok, a cukorbetegek, a gyermekeknél pedig a központi idegrendszeri károsodások kezelése. A szállodarészben igénybe vehetők a prevenciós, különböző stresszoldó, gyógy- és sportprogramok is. A három kút közül jelenleg kettőből nyerik a gyógyvizet (40, 60–65° C), amely nátriumot, szénhidrogéneket, jódot, brómot és szulfidokat tartalmaz.

A csapatmunkával, az etikai kódex betartásával a gyógyulni vágyók és a vendégek érdekeit szeretnék tisztelettel teljesíteni. A pácienseink, a vendégeink a mi barátaink, mondta Snežana Adžić. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja a világjárvány utáni, évről évre fokozódó érdeklődés. Sokan közülük visszatérő vendégek, de a páciensek újbóli, vendégkénti jelentkezése is gyakori. A járvány óta több mint tízezerrel növekedett a vendégéjszakák száma. A féléves mutatók szerint az idén meghaladja a 76 ezret. Szinte soha sincs szabad ágyuk, megtörténik, hogy a jelentkezőknek várniuk kell. Emellett jól együttműködnek az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karával, a szakszervezetekkel, a nyugdíjasok egyesületével, a Dél-bácskai Disztrófiás Betegek Egyesületével, a Belgrádi Disztrófiás Betegek Egyesületével, valamint különböző sportegyesületekkel. Medencéik és a 600 férőhelyes nézőtér kiválóan alkalmasak vízi sportrendezvények megtartására.

A napok múlásával mind hosszabb sétákat tettem a jobb napokat is látott Népkertben. Egy ilyen alkalommal láttam, hogy javában folytak az előkészületek a hétvégi alkalmi tanösvényre, ahogyan magamban elneveztem a különböző helyeken felállított, régi időket idéző fotókat, a Délvidéki Kutatóközpont archívumából. Később a honlapról egyebek között megtudtam: „A közösségi piknik résztvevői örömmel fogadták a kezdeményezést, hogy leheljenek új életet a Népkertbe. Üdvözlik a szándékot, hogy újjáépítenék az egykori Vigadót. Véleményük szerint nem kell attól tartani, hogy nem tudják tartalommal megtölteni az épületet vagy annak teraszát. Hatalmas attrakciója lenne a településnek a Vigadó újjáéledése, vélik. Sokan megállapították, hogy a park már jelen formájában is hangulatos, kellemes az ott-tartózkodás. A szombati pikniken sokan kitöltötték a kérdőívet, a szervezők azonban azok véleményére is kíváncsiak, akik nem voltak jelen az eseményen. A kérdéssor ezért online is elérhető.”