Vezették a gyerekeket a tudás birodalma felé

Egy egész délutános riport készült, s miközben az asztalon álló diktafon többórás hanganyagot rögzített, a sok-sok megsárgult fotó közül igen nehéz volt kiválogatni a legkedvesebbeket és a történethez illőket. De megoldottuk.

Beszélgetőtársunk Radišić (Szép) Mária szenttamási nyugalmazott óvónő 1945-ben a család második gyermekeként született. Édesapját 9 éves korában veszítette el, aki szerencsétlenség áldozata lett.

− Nagyszüleim sokat segítettek, sokat dolgoztam velük a kertben, a veteményeknél, de a házimunkákat is megtanultam tőlük. Akkoriban több generáció élt együtt. Kötöttek, varrtak, közben szép népdalokat énekeltek, ezekből sokat a nagyanyámtól tanultam meg. Az egykori Schank téglagyár közelében volt nagy kertjük, sokat voltunk együtt, és az ott eltöltött idő nagyon bevésődött az emlékezetembe. Az édesanyám sokat varrt a szomszédoknak, ismerősöknek, ők pedig segítettek, amikor a házat kellett meszelni, festeni az ajtókat, ablakokat. Sokat megtanultam tőlük, így talán érthető is, hogy varrónő vagy fodrász szerettem volna lenni. De Aladics Ida nena, aki Újvidéken élt, rábeszélt, hogy iratkozzak az ottani óvónőképzőbe. Testvérem akkor már egy éve Újvidéken élt, ott járt gimnáziumba, így utánamentem. 1959-ben beiratkoztam az óvónőképzőbe, ami akkor ötéves volt, egy magyar osztállyal. Mivel az utazás akkoriban igencsak nehézkésen zajlott, naponta mindössze egyszer volt autóbusz, a vonat pedig hajnalban indult, ráadásul Verbászon át kellett szállni, ezért nem utazhattam. Akkoriban szombaton is volt tanítás, emiatt úgy döntött a család, hogy inkább költözzek be Újvidékre.

Nagyon komoly képzésben részesültünk, itt elsősorban Kepe István tanár úr nevét említeném, aki pszichológiát, pedagógiát, logikát, de módszertant is visszakérdezett bármelyik órán. Nehéz volt a tananyag, de tanultam, hogy időben elvégezzem a képzést. A családom anyagi helyzete is nehéz volt, néha alig szedtük össze a pénzt, hogy kifizessük bátyámmal az iratkozási díjat. A buszra már nem jutott, így kerékpárral mentünk Újvidékre és vissza. Fontosnak tartom elmondani, hogy az osztálytársak közül sokan a magyarlakta településekről érkeztek, nem tudtunk folyékonyan szerbül. Miután befejeztük a másodikat, barátnőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk egy ifjúsági munkaakció-táborba, amelyben egy hónapig tanulhattunk szerbül. Így kerültünk 1961-ben, majd egy évvel később is a Beograd−Đevđelija útépítő táborba, amelyben a konyhán segédkeztem, és ott folyamatosan szerbül kommunikáltunk. Az érettségi után 1964-ben a mai begluki (ma Piroska és a farkas) óvodába kerültem, ahol annak idején az egyik épületben iskola (első és második osztály) működött, a másikban pedig óvoda, két váltással. Egy teremben voltunk a sok gyerekkel, és igen rossz feltételek mellett dolgoztunk.

A két épületben csupán egy kisegítő segített a munkában, a WC az udvarban volt. A terem mellett egy rövid öltöző és egy víztartály állt, a gyerekek itt mosták a kezüket és az ecsetet is. A tartályt folyamatosan tölteni, a vödröt pedig üríteni kellett. Mindennek ellenére nagyon rendesek, szófogadók voltak. Amikor az udvarra mentünk, felöltöztettem őket, szétosztottam nekik az uzsonnát, vagyis állandóan mozgásban voltam. Az első évben „mindössze” 20, később viszont már 42 óvodásunk volt, a munka ennek ellenére is zökkenőmentesen folyt. Volt egy nagy tábla a teremben, arra rajzoltunk, ősszel leveleket gyűjtöttünk a kézimunkázáshoz, kirándultunk a Kiserdőbe, megnéztük a sok fát és a növényzetet, ősszel pedig tábori hangulatban kis tüzet raktunk, pálcikákon szalonnadarabokat sütögettünk. A különböző falevelek mellett rőzsét és makkot gyűjtöttünk, a gyerekek mindent nagyon élveztek. Úgy vonult át a sok gyermek a Nagyhídon, mint egy óriási százlábú, s mindannyian boldogan tértek haza.

Akkoriban nem volt divat a vidéki kirándulás, a családok igen szerény körülmények között éltek, a gyerekek igényei az állat- és növényvilág megcsodálásán kívül az egymással való barátkozásban, a közös játékban teljesedtek ki. Nagy nevelői (mai nyelven módszertani) értéke volt akkoriban egy-egy mesés délelőttnek, vagy ha úgy adódott, akkor bábszínháznak, az ilyesminek nagyon örültek. Az ünnepek voltak a csúcs, hiszen hetekig készültünk pl. a Télapó várására, ilyenkor az előkészületeknek különös hangulata, ünnep előtti varázsa volt. A gyerekek közül mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni magából az alkalmi díszek és ajándékok készítésekor, feldíszítettük a termet, a táblát, később már ünnepi fenyőt is hozott a piros ruhás nagyszakállú – mondta mosolyogva a nyugdíjas óvónő. Hozzátette, az ünnepekhez közeli meghittséget, izgalmat ma nagyon nehéz elmagyarázni, talán meg sem értik sokan, de a gyerekek mindezt átélik. Az állami ünnepek mellett volt őszi és tavaszi, nőnapi stb. ünnepség is. Nagy hátránynak számított, hogy az ovisokat két váltásban fogadták, sokszor délután kellett dolgozni. Emiatt csak havonta egyszer utazhattak vidékre, sokszor még a bevásárlásra sem jutott idő, legfeljebb hétvégente, mert állandóan az óvodában kellett lenni. Fontos viszont, hogy a gyerekek a téli szünidőben odahaza szánkóztak, a szülőkkel, idősebb testvérekkel, barátokkal hóembert építettek. Fizikailag állandóan aktívak voltak, amikor csak lehetőség volt rá, a szabadban mozogtak, ami ma már (sajnos) nem (így) működik.

− Miután férjhez mentem, átkerültem a tuki (ma Barbie) óvodába. Itt is sok volt a gyerek, de az épületet rövidesen felújították, onnantól pedig egy helyett két teremben, két külön csoporttal dolgozhattunk, ami sokat könnyített ugyan a munkán, de a felelősség továbbra is nagy volt. Az iskolában tantárgyak, az óvodában foglalkozások voltak, lényegében nem nagy a különbség: anyanyelvi, matematikai, testnevelési, képzőművészeti, természetismereti stb. foglalkozásokról van szó. Mindennap először tornáztunk, majd dolgoztunk, feldolgoztunk egy-egy adott témát, témakört, feladatot, az egyes foglalkozások közötti időt pedig játékkal töltöttük. A gyerekek szókincsének fejlesztésekor külön odafigyeltünk arra, hogy a hallott mesét vagy a megtekintett filmet ők meséljék vissza. Akkoriban is megvolt a módszer és részben a technikai feltételek is az elméleti és gyakorlati tudás elsajátításához, mi, óvónők csak utat mutattunk hozzá, lassan vezettük a gyerekeket a tudás birodalmába. Közösen énekeltünk, verseket mondtunk, mondókáztunk, de közben fűtöttünk is – mert kemény tüzelésű, szénnel és fával fűthető kályháink voltak akkor. Ez mellett uzsonnáztattuk, öltöztettük, vetkőztettük is a gyerekeket – sorolta Mária. 

Közben elmagyarázta, hogy négy év után a Laza Kostić utcai óvodába helyezték át, amelyben ugyancsak nehéz körülmények között dolgoztak, ugyanis ez (is) nagyon régi épület volt. Az épületet a ’70-es években lebontották, helyére új (ma Bambi) óvoda épült, és itt dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig. Itt két csoport, az említett két óvodában ugyancsak két-két csoport, tehát összesen hat magyar csoport működött. Ha azt vesszük alapul, hogy egy-egy csoportba néha 30-nál is több magyar gyerek járt, rájövünk, hogy bizony valamikor három magyar elsős osztály is nyílt szeptember 1-jén az iskolában. Ma egy magyar elsős osztály van.

Az év végi és az ünnepi előadásokat az egykori Szövetkezeti otthonban adták elő, az itt összegyűjtött belépőkből később játékokat vásároltunk az óvodának.

Közben 1975-ben Újvidéken megnyílt az Óvónőképző Akadémia, az előadásokat és a tananyagot magyar nyelven biztosították. A munka mellett heti háromszor utaztam a székvárosba, itthon pedig várt a család, az egyik fiam elsős volt, a másik akkor tanult járni, tehát cseppet sem volt könnyű. De elvégeztem, lediplomáztam. Emlékezetes marad, mert a következő évben először sikerült elvinni az ovisokat az Adriára nyaralni. Harminchat munkaév után, 2000-ben mentem nyugdíjba. Mit mondjak még? Ennél szebb hivatást nem is választhattam volna. Nincs szebb munka a fiatal nemzedék nevelésénél, a tudás átadásánál, a boldog gyermekkor megalapozásánál és a gyermekek sokoldalú fejlődésénél – fogalmazott az idős óvónő.

Radišić Mária elmondta, manapság a legszebb pillanatok közé tartozik, amikor találkozik az egykori tanítványokkal, akik ma már maguk is nagyszülők, elbeszélgetnek a régi világ szépségéről, s hogy kit hova sodort az élet. Számára különösen jó érzés, amikor volt ovisai ráköszönnek az utcán, megismerik egymást. 

Végezetül tegyük hozzá, hogy az óvó néni egész életében nagyon szeretett dekorálni: udvarát, kertjét sok járókelő megcsodálta, megcsodálja ma is. Nyugdíjba vonulása után is aktív közéleti személyiség maradt, alaposan kivette részét a helyi Szociális Központban szervezett különböző műhelymunkákból, színes egyénisége számtalan kiállításon inspirálta a többi idős személyt, hogy az élet harmadik szakaszában, őszülő hajjal is értékes részei maradjanak a társadalomnak. Sokat foglalkozott az idősekkel, a nehéz szociális helyzetben élőkkel. A különböző kézimunkák mellett társalgásra, barátkozásra, véleménycserére is mindig volt ideje. Mária ma is a szenttamásiak kedves óvónője, a Jóisten vigyázzon rá sokáig.