A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa – gyakran idézik manapság is ezt a gondolatot a száznegyven éve, 1885. március 29-én Szabadkán született Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek című kötetéből. A Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja volt, akinek költészete, novellái, regényei ma is élénken foglalkoztatják az irodalomtörténészeket. S úgy tűnik, az olvasók sem lettek hűtlenek hozzá, vannak ma is társalkotói. De mely művei tartanak számot az olvasó érdeklődésére? Az épp 100 éve, 1925-ben megjelent Aranysárkány? Az Esti Kornél-novellák, a Pacsirta, A szegény kisgyermek panaszai, az Édes Anna, netalán az 1935-ben kötetbe rendeződött Számadás versei? Lelkiállapot, élethelyzet függvénye, vagy talán a véletlenen múlik, hogy épp melyik akad kezünkbe az otthoni vagy a könyvtári polcon. Nemrégiben olvastam újra, majd öt évtized után, az Édes Annát. Egészen másként éltem meg, más részletek ragadtak meg, de most is az igazolódott, amit kamaszként nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem: ez az író sokat/mindent tudott az emberről, a lélekről, az emberi viszonyokról, a világról. Álljon itt még egy idézet Kosztolányi Nyelv és lélek című kötetéből:
„Aki ismeri önmagát s eléggé bátor, hogy bensejét könyörtelenül föltárja, az lírikus. Aki ismeri az embereket s irgalom nélkül megrajzolja őket, az regényíró. Aki »valakit meg akar írni«, az műkedvelő kulcsregényíró. A valósággal sokkal titkosabb kapcsolatban vagyunk. Mély élményeinket előbb elfelejtjük, aztán véletlenül bukkannak elő, mint merőben újak, ezzel a sugallatos paranccsal: »ezt meg kell írni«.” S gondolatsorát így folytatja: „A semmiből nem lehet teremteni. Képzeletünk a valóság tudatos, vagy tudattalan elemeit rakosgatja ide-oda, amint kell.” Ez tehát a titok, ami miatt művei ma, a XXI. században is megállják a helyüket a 140 éve született írónak.
