Elnézést, ha nem sértettem meg eléggé!

Kedves atya!

Van egy szomszédasszonyunk, aki rendszeresen átjön hozzám beszélgetni, ami nem is gond, de mindig olyankor érkezik, amikor nekem nem alkalmas. Hogy ne bántsam meg, végighallgatom őt. Minden gondját, baját elmeséli, mintegy lelki szemetesládája lettem. Amikor elmondja, ami benne van, megkönnyebbül (legalábbis nekem úgy tűnik), s azonnal el is megy haza, arra nem figyelve, amit én mesélnék neki. Azt látom, hogy egyáltalán nem érdekli, velem mi van.

Zavar ez az egyoldalú kommunikáció. Amikor beszél, én igyekszem teljesen rá hangolódni, magamat félretéve. Valószínűleg ez neki jó, és ezért jön hozzám gyakran, de nekem is jólesne az ő figyelme.

Ön szerint mit tegyek? Köszönettel: Gizike

Meg kell értenünk az ilyen emberek mentális-értelmi állapotát. Az ő agyukat kényszergondolatok uralják. A gondolat az ember agyában olyan, mint a villanyáram az elektromos készülékekben: nagy sebességgel áramló energia, ami ráfeszül, rányomódik az ember akaratára. Minden gondolat valamire késztet, valamire kényszerít. Az újabb és újabb gondolatokkal erősödik a késztetés, növekszik a nyomás. Amikor állandóan jönnek a gondolatok, akkor azok olyan robbanásos feszültséget teremtenek az agyban, mint a nagyon felfújt gumilabdában. Ekkor már menni kell valakihez, és erőszakos kimondással megszabadulni az elviselhetetlen belső nyomástól.

Akiben ilyen beszédkényszer van, azt nem lehet leállítani a mondókájában. A belső felszültség neki szenvedés, amit ő sürgető kimondással enyhít, csillapít. A teljes megkönnyebbülés csak akkor jön, amikor mindent elmond, ami benne van.

A beszédkényszeres embernek nem lehet semmit mondani. Ő képtelen meghallani mások szavát. Annyira zakatolnak benne a gondolatok, hogy képtelen felfogni, megérteni a másik gondolatát. Egy erősen felfújt gumilabdából sisteregve áramlik ki a levegő, és míg ki nem ürül, egy gyűszűnyit se lehet belepumpálni. Ugyanígy törnek elő a megfeszült agyból az erőszakos szavak, és míg ki nem üresedik, egy szót sem lehet belepréselni. Ezért van az, hogy teljesen hiábavaló és értelmetlen, ha bármit is mondunk az erőszakosan beszélő embernek. Nincsen az agyában rés, hogy azon keresztül bejussanak szavak. A fülével nem képes hallani. Mivel mindig zúg a feje a benne tomboló zűrzavaros gondolatoktól, a hallása megsüketült. Olyan süketség ez, mint amikor nagy zajban, fülsiketítő lármában nem halljuk egymás szavát.

Azt is fontos tudnunk, hogy az ilyen beszédkényszeres ember azután sem képes befogadni semmit, hogy őt végighallgattuk. Az ilyent nem érdekli a másik ember, teljesen közömbös iránta, mert csak „lelki szemetesládát" lát benne. Ő mindig csak magára gondol, mindig csak magával foglalkozik, csak a saját világa érdekli. Ahogy kibeszéli magát és továbbmegy, újból elindul benne a gondolatok lavinája, újból növekszik a nyomás az agyában, ami a következő napon már ismét robbanásig feszül, és így újra felfújt gumilabda lesz a feje. Az elviselhetetlen gondolati kényszer arra hajtja, hogy a legalkalmatlanabb időpontban is felkeresse „lelki szemetesládáját", és kiöntse neki minden gondját, baját.

Hogyan jut el az ember idáig? Úgy, hogy mindig okoskodik, fontoskodik, mindig az ő gondolata, véleménye, ítélete az igaz, a mérvadó. Beképzeli, hogy őtőle függ minden, neki kell tudnia, látnia mindent, neki kell ott lennie mindenütt. Minden tőle függ. Neki aztán mindig sok dolga van, soha nem ér rá másokat meghallgatni, soha nincs ideje másokkal törődni. Nem fogad el ötletet, tanácsot, tanítást senkitől, ő tud mindent a legjobban, neki van igaza mindenben, és neki kell beszélni mindenütt. Az agya egy bezárt vasdoboz, amiről visszapattan minden neki mondott szó, és amelyben mindig ugyanazok a gondolatok örvénylenek. Erre mondjuk, hogy öntörvényű, keményfejű, makacs, hajthatatlan, javíthatatlan, rögeszmés, megszállott, megátalkodott.

Ha ilyen ember jön hozzánk, akkor irgalomból türelmesen végig kell hallgatnunk. Könyörületből engednünk kell, hogy mindent elmondjon, ami nyomasztja. Meg sem szabad próbálnunk félbeszakítani, mondani neki valamit, kérni tőle valamit, mert ő süket a mi szavainkra. Azután meg vak, mert nem látja, hogy sarokba szorított, és irgalmatlanul gyötör, könyörtelenül kínoz minket leállíthatatlan szóáradatával.

Azzal teszünk igazán jót neki, ha mi – magunkat egészen félretéve – igyekszünk teljesen ráhangolódni. Őt boldoggá teszi, ha látja, hogy nagyon figyelünk rá, és értékeljük a beszédét. Igazából azt keresi erőszakos beszédével, hogy szeretve, értékelve legyen, a figyelem középpontjába kerüljön. Ez adja neki a legnagyobb megkönnyebbülést. Tehát a ráfigyelés a legfontosabb a meghallgatásban.

Természetesen sok esetben nincs időnk vagy erőnk meghallgatni, végighallgatni az ilyen embert. Ekkor erélyesen le kell állítanunk, bele kell fojtanunk a szót, ellentmondást nem tűrő hangon el kell küldenünk. Határozottan megmondani neki: „Most nincs időm, nem érek rá, menjen azonnal, távozzon rögtön!" Ezzel gorombának tűnünk, de nincs más mód, hogy megszabadjunk tőle. A gorombaságunkkal megsértjük „őméltóságát", nagyon magunkra haragítjuk. De ha csak ez a megsértés az ára, hogy távozásra kényszerítsük, akkor azt kell neki mondanunk: „Elnézést, ha nem sértettem meg eléggé!" Valójában jót teszünk neki, mert leállítjuk abban, hogy rosszat tegyen nekünk, hogy tűrhetetlenül ránk erőltesse magát, amivel kegyetlenül gyötör, kínoz minket.

Ezek után az ily módon megsértett ember visszahúzódik tőlünk, felhagy a mindennapi zaklatással. Ez nekünk jó, mert megszabadultunk egy ártalmas embertől, egy igazi támadótól, agresszortól. És neki is jó, mert gonoszul nem gyötör, nem kínoz többé.

Az esetek többségében azonban a rögeszmés ember lenyeli a sértést, újból és újból visszajön, hogy kibeszélhesse magát. Amikor van alkalmunk, irgalomból újból el kell fogadnunk, könyörületből ismét meg kell hallgatnunk, hogy legalább egy kis időre megkönnyebbüljön. Ha azonban alkalmatlan időben jön, akkor már könnyebben elutasíthatjuk, és ő is könnyebben veszi a sértést. Ezzel megtanulja azt, hogy neki is kell hallgatnia valakire, nem maradhat élete végéig zsarnok, aki kíméletlenül rátelepszik másokra.

Ha nem merjük így megsérteni, ha nem merjük így elhallgattatni, akkor egész életünkben szenvedünk az egyoldalú kommunikációtól. Sok ilyen egyoldalúan kommunikáló ember van, ezért szinte minden nap valaki sarokba szorít bennünket, és kegyetlenül mondja a magáét. Csak ilyen megsértéssel védhetjük meg magunkat.

Ha merünk így megsérteni, akkor az egyoldalú kommunikációt kétoldalúvá váltjuk. Ezzel a mi határozott rendreutasításunkkal ugyanis mi is rákényszerítjük a meghallgatásra, és ezzel ráneveljük, hogy ő is tiszteljen, értékeljen minket, vagy legalább emberszámba vegyen. És ezzel valamit javítunk a gonoszkodásán.