− A meglepetések lehetnek kellemesek is és kevésbé kellemesek. Nekem sajnos a felnőtté válás túl sok rosszal, csúnya emlékekkel kezdődött 1999-ben, ugyanis a NATO-gépek szórták ránk a bombákat, zúgott a sziréna éjjel-nappal, áram sem igazán volt. Akkor léptem a felnőttkorba, végeztem el a középiskolát, és elindultam a nagybetűs életbe. A helyzet ellenére a sorsot mosolyogva vállaltam fel, fiatal voltam, életerős, derűlátó, tele ambíciókkal, elébe néztem a kihívásoknak, és nekivágtam – mondta a szenttamási Juhász Mónika, akit a helyiek főleg remek süteményeiről és finom tortáiról ismernek.
− Cukrászatot végeztem, és szinte azonnal munkába álltam a szakmámban, párom pedig ugyancsak a szakmájában, azaz asztalosként dolgozott, csak sajnos rövid ideig. Hét éve ismertük egymást Csongorral, amikor 2001-ben kimondtuk a boldogító igent, egy évvel később megszületett lányunk, Orsolya. Mivel mindketten keveset kerestünk, ezért először a szüleimnél laktunk, majd az ő szüleinél. Titokban saját otthonra vágytunk, de sehogyan sem haladtunk előre, ezért a kislánnyal visszaköltöztem a szülői házba, párom pedig Magyarországra ment dolgozni. Tekintettel arra, hogy egyre ritkábban találkoztunk, és még nagyobb volt a bizonytalanság, 2006-ban törvényesen elváltunk, és onnantól kezdve egyedülálló anyaként neveltem Orsit. Volt férjemmel továbbra is jó viszonyban voltunk, segítettük egymást mindenben, de nem éltünk együtt, és ez egyikünknek sem volt jó. Csongor négy év után hazaköltözött, mert jobb munkaajánlatot kapott. Jómagam időközben dolgoztam cukrászdában, virágüzletben, húsboltban, pékségben és fotóstúdióban is, de szinte sehol nem jelentettek be, nem fizették a járulékokat, ami a rossz kereseti lehetőségek mellett tovább erősítette bennem azt az elhatározást, hogy búcsút mondok az itthoni lehetőségeknek, és ezúttal én megyek külföldre szerencsét próbálni – meséli Mónika.
Közben néha belepillant egy füzetecskébe, ahova tömören és naplószerűen felvázolta az életét. Beszélgetés közben rövid szünetet tartunk, kortyolunk a teából, így tudom meg, hogy Orsi elvégezte az újvidéki Bogdan Šuput Képzőművészeti Középiskolát, és grafikus tervezőként Szegeden tervez beiratkozni az egyetemre.
Mónika elmagyarázta a külföldi munkavállalás előzményeit is. Ahogy múltak az évek, több munkahelyet és munkakört követően végül otthon kezdett el dolgozni, mégpedig a szakmájában. Sok munkája volt, a sütemények mellett tortákat is rendeltek nála, sajnos az igen szerény bevétel miatt lemondott arról, hogy cukrászként esetleg vállalkozást indítson.
− Tele voltam tervekkel, megvalósulatlan álmokkal, és úgy éreztem, hogy ennek a mókuskeréknek soha nem lesz vége. Teljesen világossá vált számomra, hogy váltanom kell, mert megszakadok a munkától, közben pedig egy helyben topogtunk a lányommal. Ekkor értettem meg azokat, akik már korábban elmentek Nyugatra. Amennyiben hiányzik az erős szülői háttér és támogatás, itthon egyszerűen nincs mire alapozni a jövőt. Legalábbis a kétkezi (szak)munkásnak nincs. 2017-ben, amikor először becsomagoltam a bőröndöt, Orsi már középiskolás volt. Először Németországba mentem idősgondozónak, és emlékszem, nagyon örültünk, amikor az első összespórolt pénzből autót vásároltunk. Egy évvel később ismerősöktől hallottam a Prosperitati Alapítványról és a házvásárlási támogatásról. Csongorral beszélgettünk erről a lehetőségről, de nem tudtuk, honnan kezdjük. Ugyanis újra összeköltöztünk, de már nem voltunk házasok, és a lakcímünk is különbözött. Így a következő évben önálló anyaként vágtam neki, és sok-sok utánajárással, de sikerült begyűjteni a szükséges pályázati dokumentációt. Amikor jelentették, hogy megnyertük, nagyon boldogok voltunk, hiszen 18 év házasság után teljesült az álmunk, és az alapítványnak köszönhetően saját otthon vásároltunk. Innentől kezdve megváltozott minden az életünkben, már volt értelme annak, hogy mindketten még többet dolgozzunk, hogy az összes pénzünket a ház felújításába, átalakításába fektessük – mondta beszélgetőtársam.
Mónika két év után Németországból Ausztriába költözött, vagyis „közelebb” keresett állást, és így sokkal többet van itthon, mint azelőtt. Az egész rokonsága külföldön dolgozik, a testvére családostul kint van, ami beszélgetőtársam számára nagyon szomorú, hiszen ritkán látják egymást, nagy a távolság.
– Mi nem akarunk elmenni, elköltözni, mert ez a mi otthonunk, szülőhelyünk, hazánk, és a szívünk mindig ide húz. A külföldi élet nem az, amit elképzeltünk magunknak. Nem tudom, ki hogyan van ezzel, de én négy év kemény munka után nyugodtan elmondhatom, hogy a kinti világ egyáltalán nem az, amit vagy amiről sokan mesélnek. Csongor is kipróbálta a külföldi melót, ő is hasonló véleményen van. Ha minden jól megy, még pár hónapot muszáj kint dolgoznom, legalább addig, amíg a házat teljesen rendbe nem tesszük, de többet nem megyek, nem megyünk sehova. Itthon két irányvonalat tervezünk, mindkettő családi vállalkozásról szól, hiszen a ház mögött van elég szabad hely. Csongor szeretne saját asztalosműhelyt nyitni, van kellő tapasztalata hozzá, szépen dolgozik, a konyhabútorunkat is ő csinálta. A másik lehetőség az, hogy cukrászdát nyitunk, mert nekem ezen a területen van bőven tapasztalatom. Még nem döntöttük el, hogy melyik is legyen, derűlátókként viszont azt látjuk és tapasztaljuk, hogy mindkettő iránt van/lenne igény – mondta mosolyogva Mónika.
Juhász Mónika és Orsolya a támogatásból vásárolt ház előtt (Fotó: Paraczky László)
Hozzátette, a családi vállalkozás minden értelemben kockázattal jár, de nem félnek nekivágni, és megteremtik a feltételeket is hozzá. Szavai szerint egyrészt azért, mert a nehezén már túl vannak, másrészt a vállalkozásban nem áll feletted senki, és nem dolgozol rabszolgaként. Halkan megjegyezi: az utóbbit mindketten a saját bőrükön tapasztalták, és köszönik szépen, de nem kérnek belőle többet.
Közben megtudom azt is, hogy a ház lakható állapotban volt, amikor megvásárolták, de úgy döntöttek, hogy a saját pénzükön olyanná alakítják, amilyenről 18 évig álmodoztak. Itt-ott kidöntöttek egy-egy falat, kicserélték a nyílászárókat és a bejárati ajtót, új padlózatot kapott az egész ház, áthelyezik a fürdőszobát, modern és világos helyiségeket alakítanak ki. Annak ellenére, hogy még nem teljesen sikerült mindent megvalósítani, hiányzanak például a konyhai eszközök, a bútor nagy része stb., az idén tavasszal beköltöztek, és biztosak abban, hogy lassan minden a helyére kerül.
− Egyelőre ezzel a régi kis kályhával fűtünk az ebédlőben, de meleg van, és ez a legfontosabb. Egyszer majd központi fűtés is lesz. Éléskamra sincs, azt is csinálunk. Orsinak vásároltunk ágyat, a napokban érkezik az új szekrény. Amikor Csongornak lesz ideje, elkészít egy-egy bútordarabot. A legfontosabb az, hogy a saját otthonunkban vagyunk, a saját életünket éljük. Természetesen köszönettel tartozunk a szüleinknek is, hogy ott lakhattunk. Mostanság akár ők jönnek, vagy mi megyünk hozzájuk, teljesen másképpen látjuk a dolgokat, mint amikor együtt, egy fedél alatt éltünk. Ugyanis akkor meg kellett osztani minden gondot, problémát, miközben többször eltérőek voltak a hozzáállások, és ez nem volt jó. Amikor erre visszagondolok, örülök, és hiszem azt, hogy rajtunk kívül még sok-sok vajdasági család örül annak, hogy a Prosperitati Alapítvány segít az itthon maradásban, megadja a szülőföldön való boldogulás lehetőségét. Köszönjük! – mondta végezetül beszélgetőtársam.
