Ma, január 22-én annak emlékére ünnepeljük a magyar kultúra napját, hogy 1823-ban Kölcsey Ferenc e napon tisztázta le és jelölte meg dátummal a Himnusz kéziratát.
A magyar kultúra a mindennapjaink része, már csak azáltal is, hogy gondolkodásunk alapja az anyanyelvünk. Kultúránk értékeivel gyermekek, fiatalok az iskolai tanórákon, a népdalkör, a színjátszó csoport próbáin, szavalóversenyre készülve találkoznak nap mint nap. Mi felnőttek pedig egy jó regény, novella, vers olvasása közben, színházi előadáson, kiállításmegnyitón, vagy amikor együtt dúdoljuk a vajdasági magyar népdalt a színpadon állókkal, sőt amikor főzés, takarítás közben az Omega vagy a Fonográf együttes feledhetetlen dalait hallgatjuk. Még akkor is, amikor a nagyapa unokájára nézve – gazdag szóláskincsünkből merítve – büszkén jegyzi meg: nem esik messze az alma a fájától!
El kell fogadnunk, hogy a komputer, a világháló, a virtuális tér eluralta az életünket, ma már természetesnek vesszük, hogy egy-egy költő, író a közösségi oldalon teszi közkinccsé versét, novelláját, megörülünk neki, elolvassuk, lájkoljuk, a napi rutinunkhoz tartozik, hogy a hírportálokon tájékozódunk. De valljuk be, kell a lelkünknek az az érzés, amikor egy, a nyomdából most kikerült könyvet kézbe veszünk, bekucorodunk a fotelba és elmélyülünk a műben, vagy újságot, folyóiratot böngészünk, nézegetjük a fotókat, esetleg még a keresztrejtvényt is megfejtjük benne. Lehet műalkotásokat a számítógép képernyőjén is nézni, de összehasonlíthatatlanul más élményt jelent, amikor a múzeumban, képtárban olyan közel hajolhatunk az alkotáshoz, hogy a festék illatát is érezni véljük, és a teremőr már idegesen pislog felénk.
Jó, hogy a magyar kultúrának van ünnepnapja, mert ezen a napon ráirányul a figyelem eleink hagyatékának megőrzésére, az értékteremtésre és ezek továbbadásának fontosságára. Hisz a kultúra a múlt, a jelen és a jövő.
