„Tudod, amikor először meséltél nekem Olivérről, én végighallgattalak, s azt gondoltam, hogy van ez a kisgyerek, igen... Jó, segítsünk neki... De igazándiból akkor mozdult meg bennem valami erősebben, amikor megláttam a fényképét, a szemeit. Akkor hasított belém, hogy meg kell őt menteni" – ezek a mondatok a barátnőm szájából hangzottak el minap, amikor Pál Gajódi Olivérről beszélgettünk. De tömegek éreztek hasonlóan: meglátták a tekintetét, s elvarázsolódtak. Arról a kisfiúról van szó, akivel megtörtént az, ami kilenc hónapja még elérhetetlennek tűnt: összegyűlt számláján a génterápiához szükséges 2,3 millió euró.
Tavasszal értesültünk arról, hogy Bajmokon született valaki, aki még csak pár hónapos, s máris komoly betegséggel, Spinális izomatrófiával, azaz SMA-val küzd. Azelőtt lehet, hogy nem is hallottuk ezt a kifejezést, mostanra azonban mind megtanultuk. Ugyanis a csillagszemű beteg láttán nem volt olyan, aki ne érezte volna azt, hogy valahogy segítenie kell.
Nagyjából fél év alatt hatalmas nemzetközi összefogásnak lehettünk tanúi, a baj kapcsán ugyanis megmutatkozott, hogy a szívekben mennyi jóság lakozik. Jött egy ártatlan gyermek, s az önzetlenség, a tenni akarás győzött.
Olivér most megnyerte az első csatát! Ünnepeljük hát a jó cselekedeteket! Azt a megannyi embert, akik akár a számítógépük mellől adminisztrátorokként segítették őt; vagy azokat, akik a különböző városok, falvak piacain limonádét, pogácsát árultak, esetleg bármi mást, ami eszükbe jutott. Emeljük meg a nem létező kalapunkat a jótékonysági rendezvények szervezői és fellépői előtt, ugyanakkor ne feledkezzünk el a nagymamákról sem, akik a legszebb virágaikat ajánlották fel licitre a kicsiért! Felsorolhatatlan, végtelen a segítők listája, s ez így van jól. Mindannyiunk szívügye lett „a gyermek", s mindannyiunknak kellett az, hogy így éljük meg ezt a küzdelmet. Hiszen miközben rá gondoltunk, elfelejtettünk keserűek lenni, kiment a fejünkből, hogy miféle rémhíreket hallottunk például előző nap. Csakis egy dolog érdekelt bennünket: életet menteni! S közben talán észre sem vettük, hogy ezáltal a saját életünket is mentettük: újra reménytelivé váltunk. Akartuk, hogy vele megtörténjen a csoda, aminek mi is a részesei lettünk.
Rengetegen siettek Olivér segítségére: először Vajdasági jótékonysági licit néven alakult a Facebookon egy 27 ezer fős kezdeményezés, majd gombamód szaporodtak a weboldalak és a különböző segítő akciók. A kicsi fiú mellé állt a belgrádi Budi human jótékonysági alapítvány, majd a magyarországi Elimo Hálakő Alapítvány is. Mindeközben Olivér az újvidéki kórházban volt, s lélegeztetőgép segítségével tudott élni. Édesanyja, Tímea volt vele. Apukája, József a koronavírus-járvány miatt nyolc hónapon át nem látogathatta a gyermeket. A napokban anya és fia hazatérhettek bajmoki otthonukba, s a szilveszterestét már hármasban töltötték el. Itt érte őket a jó hír: megvan a pénz! Sikerült az, ami talán elképzelhetetlen volt: közösségi összefogással összegyűlt több mint kétmillió euró a gyógyulásra.
Az öröm pillanataiban telefonon értük el a boldog szülőket, Gajódi Tímeát és Pál Józsefet, valamint a kis Olivért, mert az ő hangja is hallható volt a vonalban.
– A Magyar Szó szerkesztősége nevében gratulálunk nektek, veletek ujjongunk! S azonnal meg is kérdezzük, hogy vagytok most, hiszen megvalósult az álom...
Tímea: Hihetetlen érzés. Nem is tudom szavakba önteni. Boldogok vagyunk. Köszönünk mindent mindenkinek!
József: Még fel sem fogtuk! Ez azt jelenti, hogy a fiunk meggyógyulhat. Meg fog gyógyulni!
– Annak idején, amikor kiderült, hogy ekkora összeg szükséges a kezeléshez, mit gondoltatok? Hittetek abban, hogy meglesz?
József: Nem voltunk benne biztosak, sőt először lehetetlennek gondoltuk.
– Honnan volt erőtök mégis?
Tímea: Láttuk azt, hogy az emberek mellettünk vannak: buzdítottak bennünket. Azt mondogatta mindenki, hogy sikerülni fog. Isten küldte őket – én benne hiszek. Megsegített bennünket. Ez, hogy eddig eljutottunk, ez egy isteni csoda... Mertünk hinni. Nem volt más választásunk.
– Esetleg volt-e mélypont vagy csüggedés bennetek az elmúlt hónapokban?
Tímea: Két hónapja történt, hogy habár a kórházban minden kezelést bevetettek, Olivér mégis nehézkesen lélegzett. Ekkor nagyon idegesek voltunk. Húszpercenként kapta az inhalációkat. Szintén nehéz volt az, hogy a szentestét a kórházban töltöttük, Józsi pedig Bajmokon. Akkor már tudtuk, hogy hamarosan együtt leszünk, mégis fájdalmasan érintett bennünket. Ránéztem a gyerekre, s ő adott nekem erőt.
József: Bízom benne, hogy az idén már együtt töltjük a karácsonyt, s minden egyéb ünnepet is!
– A kisfiatok rövid idő leforgása alatt hatalmas támogatásra, ezzel ismertségre tett szert. Különböző városok, falvak, vállalatok, szervezetek, illetve híres, tehetséges személyek, apukák, anyukák, gyerekek, fiatalok és idősek egyaránt mellétek álltak...
József: Nem is tudom, hogyan köszönjük ezt meg. Mindenki azon volt, hogy Olivér mielőbb eljusson a célhoz, a génterápiához. Rengetegen segítették a fiunkat. Lehetetlenség lenne felsorolni vagy kiemelni valakiket. Hálásak vagyunk, s ezúton is szeretnénk nekik megköszönni, hogy mellénk álltak, s mindent megtettek érte.
Tímea: Így van! Megalakult a Vajdasági jótékonysági licit nevű csoport az interneten, ahol Gajdos Bajusz Zolna és társai azonnal a segítségünkre siettek. Aztán megtudtuk, hogy Topolyán három kislány limonádét árul Olivérért. Szinte kapkodtuk mi is a fejünket, amikor értesültünk arról, hogy az ötletükhöz rengeteg város, falu csatlakozott. Ezeket a különféle szerveződéseket nem mi találtuk ki, az akciók résztvevői önzetlenül határozták el, hogy segítenek, s még a hideg napokon is kimentek a piacokra gyűjteni. Gyönyörű ez! Én a kórházban voltam a kisfiunkkal, rá figyeltem, nem tudtam minden eseményt követni, ám nagyon örültem, amikor felfedeztem az interneten, hogy újabbnál újabb városokban gyűjtenek a fiunk megmentéséért. Megható volt, hogy miközben mi „benn" vagyunk, „kinn" rengetegen küzdenek értünk.
– A szeretet és támogatás rengeteg volt az utóbbi időben irányotokba. Érkezett-e esetleg bántás vagy negatív szó?
József: Igen, volt. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Mindenkinek van saját véleménye. Volt olyan, hogy valaki nem hitt abban, hogy Olivér megkaphatja a génterápiát, mert lélegeztetőgépen van, s ezt hozzászólásban jelezte a licitcsoportban.
– Milyen volt irántatok az orvosok, ápolók hozzáállása az elmúlt időszakban?
Tímea: Mindvégig korrekt, támogató volt irántunk mindenki, segítőkészen fordultak felénk. Külön kiemelném Olivér kezelőorvosát, dr. Nenad Barišić gyermekkardiológust. Ő április óta kezelte a fiunkat. Amikor Olivér bekerült az újvidéki kórházba, a vírus miatt három hónapon át sajnos én sem lehettem ott vele, ő viszont szinte naponta küldött nekem fotókat, üzeneteket, értesített arról, hogy éppen hogy van a gyermek. Szilveszter napján is írt nekünk üzenetet, folyamatosan érdeklődik a fiunk állapota felől, most is, hogy itthon vagyunk. Mindent köszönünk neki, és mindannyiuknak! Hálásak vagyunk!
– Mit csináltok most, hogyan telnek a napok, amióta otthon vagytok?
Tímea: Olivér sokat aludt, éjféltől kilenc óráig, nagyon szépen, ébredés nélkül pihen. Érzi, hogy itthon van, így sokkal nyugodtabb. Látom, hogy sokat fejlődött. Ide-oda mozgatja magát. A reggelünk mindig a szükséges kezelésekkel kezdődik, miután leszívjuk a váladékot a köhögtetőgép és a váladékleszívó segítségével, jön a pelenkacsere, majd az etetés gyomorszondán keresztül.
– Ez mennyire nehéz? Gyorsan megtanultad?
Tímea: Ez nekem már egyáltalán nem nehéz. Józsinak egy kicsit még új minden. Látszik rajta, hogy picikét meg van illetődve, de tényleg nagyon igyekszik, hogy megtanulja, s mindent együtt tudjunk csinálni. Etetni például már tudja a gyereket, a váladék leszívása még nem megy neki, de nem is várhatom el, hogy azonnal menjen minden. Miközben a váladékot szívjuk le, a kicsi rémült arcot vág, ami olyan látvány, mintha azonnal meg akarna fulladni. Ez egy pillanat, egy másodperc talán. Maga az egész folyamat nem fájdalmas számára, de gondolom, hogy kellemetlen lehet, ahogy leszívom a váladékot a kanülből.
– Neked tehát meg kellett szoknod, hogy a gyermek arcán rémületet látsz.
Tímea: Igen. A kórházban ezért voltam ennyire sokat, meg az intenzív osztályon is láttam, hogy mi történik. Én már Olivér rezdüléseiből, megnyilvánulásaiból látom, felismerem, hogy mikor jött el az idő: úgy hangzik ilyenkor mintha hörögne a kicsi, s ez napjában sokszor szükséges. Például nemrég leszívtuk a váladékot, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell tíz perc múlva újból.
Olivér eközben elkezd hörögni, s elköszönünk, hogy a szülők megoldják, amit kell. Az édesanya elmesélte, hogy a mindennapok természetes részévé vált, hogy a gyermek időről időre ilyen hangokat ad ki, amit ők már megszoktak, s megfelelően tudják kezelni a helyzetet, segíteni őt.
Miután telefonon visszahívom őket, elmesélik, hogy nemrég etették meg a kicsit (szondán keresztül), emiatt azonnal nem használhatták a váladékleszívót, ezért simogatták, melegítették őt, így segítve, hogy jobban legyen. Ami egy éve még elképzelhetetlen volt számukra, ma rutinosan megy nekik. A szeretet mindent elbír, s a közös percek, mégha nehezek is, örömmé alakulnak.
– Ismerkedik-e a játékaival a mi kis hercegünk?
József: Nagyon sokat. Sok játéka van, amiket – ha mondhatom így – a rajongóitól kapott. Sok ajándék érkezett, ezek itt várták őt, amikor hazaért. Tele van a szoba. Játékok, ruhácskák, amiket a születésnapjára meg az ünnepekre küldtek neki.
– Megvan a génterápiára a pénz. Hogyan tovább?
József: Január 25-én Timi és Olivér megy a budapesti Bethesda gyermekkórházba, ahol először le fogják a kicsit választani a lélegeztetőgépről. S így, hogy az összeg megvan, különböző gyógykezelések után, megkapja majd végre a Zolgensma nevű génterápiát. Ez februárra várható. Öröm ezt kimondanom is.
– Mit mondanátok ma a licitcsoport koordinátorainak, Zolnának és a csapatának?
Tímea: Hatalmas dolog, amit értünk tettek. A munkájuk és a családjuk mellett vállalták értünk ezt az óriási feladatot, s mindent beleadtak, hogy Olivérnek sikerüljön. Leírhatatlanul hálásak vagyunk, s köszönjük nekik, mert Zolna és a csapata nélkül nagyon nehezen ment volna ez a dolog. Amikor Olivér teljesen meggyógyul, szeretnénk őket látni, megölelni. Köszönjük szépen minden egyes embernek, aki segített bennünket ezen az úton!
