Minden alkalommal, ha ilyentájt felidézzük alakját, én a tengerparton látom őt, Vis szigetének kietlen szikláin, amint mély tüzű, nagy szemeivel a végtelenbe bámul, száján valami furcsa mosollyal, miközben hosszú fekete haját, kócos szakállát cibálja a szél. „Itt reszketek a világmindenségben / és sírok is / mint kinek / nincs más fegyvere / saját elpergő könnyein kívül” – olvasom újra és újra megrendülve a sorait, és eszembe jutnak a beszélgetéseink a Forum-klub kockás terítőjű asztalánál, amelyek rendre ezzel a felütéssel kezdődtek: „Világfájdalom, barátaim, világfájdalom…” Ezekkel a szavakkal huppant le mellénk a hatvanas évek végén Móri, Tolnai, Domonkos, Hornyik, Dudás, Dormán és a többiek – de aztán Jóka, az első Sinkó-díjasunk, elkezdett „játszani”, szellemesen sziporkázni a mondataival. Szikrázó ötleteivel. Azt mondta, azt gondolta, s talán hitte is: mindent újra lehet kezdeni… (Gondoljunk csak a Mint … a teremtésben című versrészletére! Idézem: „Egy hintaszékre fáj a / fogam már hosszú évek / óta. Hátra – előre. A / hintaszékbe ülnék / megbékélten. Hátra – / előre. Mint a / teremtésben.” S bátorítására pár kispohár targyi mellett már nem éreztük oly nyomasztónak a valót. Világmegváltó terveink születtek. Eltökéltük: nem hagyjuk a jugoszláv szellem által gyarmatosítani gyönyörű szép magyar kultúránkat. Egyként éreztük: mi tartalmasabb, emberhez méltóbb életre születtünk. Becsületünkre legyen mondva: nemzeti szellemben vitatkoztunk ugyan, de egész sorsközösségünk érdekében. Hisz Jóka is azt mondta: minden küzdelmet újra lehet kezdeni…
Kosztolányi olvasása közben mi, újságírók, vele együtt megéreztük azt is, hogy „életünk, hangulatának színe, íze, zamata az anyanyelvben van. Nem kell költőnek lenni ahhoz, hogy ezt megérezzük… A szavakhoz – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – emlékek, hangulatok, képek, eszmetársítások tapadnak, s ezek színezik, gazdagítják mindennapi beszédünket.” Mindennapjainkat.
Nemcsak jómagam, aki lektorként fésülgettem az akkoriban, a szocialista önigazgatás idejében tömegével gyártott semmitmondó újságcikkeket, hanem Podolszki is rendre ostorozta a korszellem okozta „szóinflációt”, mellébeszélést, a nesze semmi, fogd meg jól stílusú közbeszédet, fájlalta a lényeg kifejezésére hivatott szavak elértéktelenedését, a figyelem elterelését a lényegről. Így ír erről egy versében:
„és a szó kiáradt medréből / hullámokban jött / nem akart lankadni / csak ömlött buzgott / tengere ellepte a szemhatár / teljes körét.”
***
Ő, Podolszki József, nemzedékünk legsokoldalúbb írója. Poéta elsősorban, de jelentős közíró, publicista, sőt tanulmányíró is. A versírás pedig szerinte nyílt színi koponyatörés. Az ezzel a címmel, 1974-ben megjelent verseskötetében, a Zsombék, rejts el c. versében így vall önmagáról: „tudom már / zsandár sosem voltam / betyár nem lehettem.” Munkásságának, költészetének jó ismerője, nemzedéktársa, Vajda Gábor Az autonómia illúziója c. könyvében (melynek alcíme: A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete 1972–1989) éles szemmel megállapítja : „Az igenlés és a tagadás közti összefüggést a mottójaként felfogható sorai világítják meg: „dárdásodik már bennünk a hiány”.
1967 és 1983 között a Hornyik Miklós vezette, nagy hírű Képes Ifjúság munkatársa. Utána mintegy két évig, haláláig, a 7 Napnak dolgozik. A vajdasági magyar sors, a sorskérdések foglalkoztatják publicisztikájában. A többi között azt kutatja, hogy a felsőbbrendűségi és a kisebbrendűségi érzés milyen elferdüléseket okoz a lelkekben. Töprengésre és önvizsgálatra késztet. Sokszoros honvesztésünk foglalkoztatja. Trianon után többé már nem szabad hont vesztenünk, köti a lelkünkre.
A Hét Nap 60. évfordulója alkalmából megjelent, mindenkori munkatársainak írásaiból összeállított kötetben akadtam rá a napokban barátunknak talán az utolsó, a publicisták számára is igen fontos írására, amely a Dél-bánáti tanulóéveim címet viseli, s amely alatt a szerkesztőnek ez a megjegyzése áll: * Élőújságunk forgatókönyve szerint Podolszki Józsefnek ott kellett volna lennie Székelykevén. Bárhogy szerette volna is, nem jöhetett velünk: a zadari kórházban fekszik betegen. Ott írta meg, onnan küldte el köszöntőjét. (7 NAP, 1986. augusztus 22.) Ebből az írásából idézek végezetül, mindnyájunk okulására:
„A dél-bánáti, s persze a székelykevei emberek életével, sorsával, gondjaival foglalkozva jöttem rá egy-két olyan újságírói alapszabályra, amelyet egyetlen szerkesztőségben sem lehet megtanulni, megtanítani, amit minden újságírónak önmagának kell felfedeznie, ha olyan szerencsés helyzetbe kerül, hogy egyáltalán felfedezheti. Ez a helyzet pedig nem más, mint amikor megtalálja olvasóit (…) Ekkor döbbentem rá: az őszinte riportalany kiszolgáltatott ember, s az én felelősségem, hogy ne éljek vissza a kiszolgáltatottságával.(…) Ekkor döbbentem rá, hogy az újságírónak minden körülmények között elsősorban emberpártinak kell lennie – ez az ő alapfeladata, elkötelezettsége. Persze, véletlenül sem azt értem ezen, hogy minden emberi hülyeség mellett kiálljon: ellenkezőleg, azt, hogy mindig az értelmesen emberi ügyeket pártfogolja.
Dél-Bánátban és magán Székelykevén sok volt az ilyen értelmesen emberi ügy, amely mellett könnyű szívvel állt ki az újságíró, amely végső soron megtanította neki, mit jelent közírónak lenni. (…) Ők engem befogadtak, ezt érzem azóta is. És miért? Mert írtam róluk, pontosabban úgy írtam róluk. Ebből pedig nem következhet más, mint hogy másról is, mindenről igyekezzen legalább úgy írni az ember, s akkor nemcsak olvasóközönsége lesz, hanem OLVASÓKÖZÖSSÉGE is lesz, lehet.
Nos, ezen az ünnepen én ezt szerettem volna megköszönni a székelykeveieknek, s rajtuk keresztül a dél-bánátiaknak: a közösségtudatot, a hovatartozás nyújtotta biztonságérzetet. Mindenekelőtt nekik köszönhetem, hogy hosszú-hosszú évek óta pontosan tudom, kinek írok, kinek a véleményére, tetszésére vagy nemtetszésére kell nagyon odafigyelnem. Egy ilyen biztos fogódzó nélkül pedig könnyen eltájolódik az ember ezen a labirintusszerű pályán.”
***
Imádta a tengert. Ő beszélt rá egyszer, a hetvenes évek elején, hogy tartsunk vele férjemmel, Hornyik Miklóssal, erre az akkoriban még igencsak csendes, nyugalmas szigetre, s ahol néha reggelekig nyomtuk a szót a ,,klapák” tenger morajlását tükröző, világszép éneke mellett mi munkatársak, barátok, vitapartnerek… Valamiféle őserőt érezhetett a „nagyvízben”. A tenger volt számára a kezdet és a vég. Nem véletlenül költözött halála előtt egy évvel – újabb „honkeresései” közben – a pálmafák övezte Zadarba. Hiányérzete azonban ott is kísérte. Nem találta helyét. Hiányoztunk neki mi, a barátai, az olvasóközössége, az anyanyelvünk bársonyozta egyetlen igazi otthon, amelyet nem is egyszer meg lehetett csonkítani, meg lehetett alázni, de összetartozásunk lélekmelengető érzését nem lehet elragadni tőlünk sohasem. Amíg az él bennünk, addig van igazi otthonunk és hazánk.
Emléke legyen áldott.
* Elhangzott március 29-én Bácsfeketehegyen a Podolszki-emléknapon.
Nyitókép: Forum Könyvkiadó Intézet archív
