A lélek gyásznapot tart ma, az értelem nemzeti emléknapot. A kettő együtt is járhat. Azt hiszem, az Országgyűlés azért nyilvánította kilenc évvel ezelőtt emléknappá a trianoni békediktátum dátumát, mert az örökös gyász bénító; s ha a haza kétharmada el is veszett, a nemzet külföldre szakadt egyharmadának nem jelentéktelen része még menthető. Az a része, amelynek a lelke ilyenkor valamelyest még mindig küzd az értelemmel, kilencvenkilenc esztendő elmúltával is.
A nemzeti kormány úgy látta, hogyha évszázadnyi idő elteltével sem lehetett eltüntetni – hol erőszakkal, hol az ígéretek be nem tartásával, hol ártalmas törvényekkel – a határnak a külső oldalára került nemzetrészeket, akkor a hatalmas veszteség azzal enyhíthető, ha tudatosítja az anyaországban élőkkel és másokkal, hogy az országhatár nem azonos a nemzethatárral, még ha erről hosszú ideig hallgatni is kellett. Csakhamar meg is kezdte a gondoskodást – a nemzettől félők gáncsoskodása ellenére –: hozzálátott az újjáépítéshez, amire korábban sosem volt példa. Magyar állampolgársághoz jutottak az elszakított területeken élők, miközben érkeztek az anyagi támogatások is. Igaz, mindezzel csak a kormány nyilvánította ki, hogy összetartozónak tekinti a nemzetet, de hogy az érzés az emberekben is föléledjen, ahhoz újra ismerkedni kell egymással. Elindultak hát a diákkirándulások a külhoni magyar településekre, az itthoni tanulók bekapcsolódtak az anyaországi tudásfölmérő és sportversenyekbe, turisták kezdték fölfedezni az egykori nagy országot…
Sokáig tartott a trauma kiváltotta bénultság, de elkezdődött a föloldó kapcsolatépítés, a fölfedező ismerkedés, amiből kinövőben van az összetartozás érzése, s az emléknap a későbbi jövőben talán nemcsak arra fog emlékeztetni, hogy egykor összetartozott az ország, hanem arra hívja föl a figyelmet, hogy ismét, most is összetartozik a nemzet.
