A nyári szezon alatt gyakorivá válnak a szerb–magyar határszakaszról szóló cikkek, tudósítások és beszámolók. Ezekből tájékozódhatunk az éppen aktuális helyzetről: a várakozási időről, valamint rövidtávú prognózist is kaphatunk arról, hogy mire számíthatunk abban az esetben, ha az elkövetkező napokban szeretnénk utazni az egyik országból a másikba. Biztos előrejelzést azonban nem tud senki sem garantálni, ugyanis a helyzet viszonylag rövid idő alatt változhat, általában a rosszabb irányba. Ugyan, a rekkenő hőségben való többórás várakozás csak kevés ember idegrendszerét kíméli meg, mégis ha csupán alkalmi utazásról van szó, talán könnyebben túltesszük magunkat a bosszantó körülményeken. De mi a helyzet azokkal a rendszeres határátlépőkkel, akiket a munkájuk, vagy a tanulmányaik Magyarországra kötnek? Ők miként élik meg a folyamatos ingázást, a heti vagy napi szintű rostokolást? A vajdasági magyarság körében népes csoportot képviselnek ők, hiszen évről évre azt tapasztaljuk, hogy mind többen várnak a kapuk előtti sorokban.
„Amennyiben tehetik, kerüljék a hétvégi határátlépést, s inkább munkanapokon vágjanak neki az útnak” – hangzanak a különböző rendőrségi, illetve sajtós figyelmeztetések. Sok esetben azonban nem teheti meg az ember, hogy akkor menjen, amikor épp csökkennek a végeláthatatlan sorok. A munkaidő, vagy esetleg egy egyetemi óra kötelezi arra, hogy a meghatározott időpontra beérjen. A gyakorlottabb határátjárók ilyenkor már egy nappal korábban „emigrálnak.” Persze, ezt csak azok tehetik meg, akik rendelkeznek állandó vagy ideiglenes magyarországi lakhatással.
