A mesékben fél királyságot szokás adományozni, a valóságban egészet örökölnek a királyi sarjak. Az igazi nagy próbatétel arra vár, aki ajándékba sem kap, nem is örököl, hanem önmaga teremt. Kevesen vannak erre alkalmasak. Különösképp, ha egyben országalapításra is vállalkoznak.
Első királyunk, István úgy lett a magyar történelem talán legnagyobb államférfija, hogyha kellett, karddal, máskor imával és törvényekkel – kiváló diplomáciai és politikai érzékének hála – a számtalan érdektől feszített gyenge fejedelemségből erős monarchiát épített föl. Országot hozott létre, amely ezer esztendő elmúltával is hazaként szolgál. Rettenetesen erős alapra – és keresztény hitében tántoríthatatlan uralkodóra – volt szükség ahhoz, hogy sok-sok évszázad elmúltával, kegyetlen háborúk és rombolások után, idegen hatalmak uralmát újból és újból leküzdve még mindig „él nemzet e hazán”. Bár kisebb országban az egykorinál, határokon innen és túl is, de Szent István földjén. Mert az erős ország a nemzet szilárd fogódzója, az erős nemzet pedig az ország megtartásának szavatolója, őrizve azokat a keresztény értékeket, amelyekre István épített, és amelyek megtagadásával ezredévnyi idő múltán összeomolna a teljes építmény.
Új vagy elkorcsosult eszmék vívják mostanság alattomos (álcázott fegyverekkel) harcukat az évezredesekkel, mértéktelenül romboló álértékeket és a tobzódó szabadság ígéretét írva zászlaikra, hogy bomoljon s vesszen „elavultságában” a nemzet, miként a család is. Mindaz a közösség, amely éltet; s végül az embertömeggel benépesített, értékvesztett haza is. A mai napon kiváltképp érdemes tudatosítanunk: Szent István örökségét csak addig ünnepelheti a nemzet, amíg azt meg is védi.
