Különös-e vagy természetes, hogy ilyenkor Jézus születését ünnepeljük, nem pedig a születésnapját? Mintha karácsonykor esztendőnként újra és újra megszületne a Kisjézus a templomi jászolban és a lelkekben, reményt hozva a nagyoknak, karácsonyfát sok-sok örömmel a kicsiknek. Nem baj az, hogy a szeretet meg a család ünnepeként hirdetik a karácsonyt, mert különben egyikkel sem áll túl jól a keresztény – vagy a hitét föladó, önmagát eladó – világ. Persze könnyen lehet, hogy Jézusnak és a benne megtestesülő életformának a semmibevétele céljából a kereszténységtől idegen tanok és eszmék adtak ilyen tartalmat a karácsonynak, ami ugyan emberi, nemes, de lehet az ünnep forrását vagy az ünnepelt létét tagadó is. Pedig tudós történész mondta Jézusról: Lehetetlen, hogy néhány egyszerű ember – az evangéliumírók – egy nemzedék alatt kitaláljon egy ilyen hatalmas és vonzó egyéniséget, aki ilyen magasztos, erkölcsös és ennyire az emberi faj testvériségének ábrándképét sugalmazza, mert az sokkal hihetetlenebb csoda lenne, mint az evangéliumokban leírt bármelyik csoda.
Nagyon is közeli tehát a szeretet és a család ahhoz az eszméhez, amelyet a karácsonyi újszülött képvisel. Távol áll viszont tőle az a kor, amelyben élünk, amely „kibontakozóban van” újabbnál újabb tanokkal és a régiek megtagadásával, amely tőlünk nem nagyon messze helyenként már „kivívta” a feszületek fiókba helyezését a falakról, és „eldugta” a karácsonyfákat a terekről, miközben fenyőünnepre keresztelte az ünnepet. Ezt látva már-már elégedettek lehetünk, hogy környezetünkben a gyerekek még szabadon hihetnek abban, hogy a Jézuska hozza nekik a karácsonyfát. Jó volna, ha ez a hit sokáig megmaradna bennük, s ha a nagy csillogás és a tobzódó ajándékozás mellett és azokon túl, ők és majdan az ő gyerekeik is örömöktől gazdag, boldog gyermekkori karácsonyokról tudnának mesélni utódaiknak.
