Ma is jól emlékszem, ahogy ünnep előtti délutánon nagyanyám elsöpörte a járdát. Fölmosott a konyhában, és tiszta vizet hozott a kútról. Rendnek és tisztaságnak kellett lenni a házban és a ház körül is. Gyönyörűséggel állt a kapuban a söprűjére támaszkodva, önmaga elé halkan mondta, Jézus Krisztus örömmel vonuljon be, ha erre jár.
Számára ugyanolyan természetes volt a külső rend, mint a lélek belső nyugalmának gyónással és imádsággal való megteremtése. Hiszen aki csak külsőségeiben ragaszkodik az ünnephez, azt megviseli, elfárasztja a készülődés, az erőn felüli munka elvégzése. Aki azonban ösztöneiben, örökölt tapasztalataiban, tudásában, hitében teremti meg az ünnepet, annak könnyű megnyugvást, megtisztulást és örömet hoz.
A közös ünnep emlékeztet, amit úgy élhetünk meg teljességében, ha egyedüli emberként is képesek vagyunk fogadni az üzenetét. Az ember megváltásának története történelmi eseményből vált az emberiség közös ünnepévé. Titok maradt azonban a remény, ami ennyi szenvedés, bánat, szomorúság és halál láttán mégis eltölti a szívünket. Krisztus beteljesedett kereszthalálával és feltámadásával az ember irgalmat kapott. Esélyt, hogy jobbá, emberibbé, boldogabbá lehessen. És jobbá, emberibbé, boldogabbá tegye a világunkat. Mert a világ mi magunk vagyunk. Olyanná tesszük, amilyenné magunkat formáljuk.
Ha hagyjuk, hogy a félelem uralkodjon el rajtunk, akkor a húsvét a reményvesztett ember ünnepe lesz, legyőz minket a kétségbeesés. De ha engedjük, hogy átölelje lelkünket a bizalom, a hit, akkor talán megteremthetjük magunkban és otthonainkban a békét, és örömet hozhat a csöndes esti fohász, hajnali harangszó, reggeli séta a harmatos kertben, néma tekintet az ablakban, barkaág a fehér abrossszal terített asztalon. Engedjük, hogy megérintsen bennünket az ünnep.
Ebben a reményben legyen áldott húsvétja mindannyiunknak!
