A nemzeti összetartozás napja kapcsán ezúttal nem beszélnék az elszakított területekről, a nemzettest megcsonkításáról, az erdők területéről, a vasútvonalak hosszáról, hiszen ezeket minden magyar tudja, mert ezeket minden magyarnak tudnia kell. Hosszú-hosszú évek óta él bennem az érzés: június 4-én 16.30-kor leülök és emlékezem. Fáj. Valahol benn. A családomban több tragédia is emlékeztet az eseményre, mégis elhatároztam, hogy túlteszem magam rajta.
Annak idején Szegeden fejeztem be az orvostudományi egyetemet. Ott, a hetvenes években sokan csodálkoztak azon, hogy magyarul beszélek. Ilyen világ volt. Úgy döntöttem, megpróbálom megvilágosítani az elméket. Hazajöttem, bár sok kitűnő munkaajánlatot kaptam az anyaországban is, és összekötöttem a jugoszláv (szerb) és a magyar sebésztársadalmat, azért, hogy az anyaországban megtudják, mi itt vagyunk és élünk, az utódállamban pedig felismerjék, mi sem vagyunk alábbvalók náluk. Ezért tevékenykedtem négy évtizeden át.
Sebészorvosként ma is amerre csak járok a Kárpát-medencében, meglátogatom a kórházakat. Az anyaországban és az utódállamokban egyaránt. Úgy érzem magam Szegeden, Pécsen, Debrecenben, Budapesten, Székelyudvarhelyen és Révkomáromban is, mint a zentai korházban, vagyis úgy, mintha otthon lennék. Amikor Újvidéken a Futaki útról feltekintek az orvostudományi kar sebészeti klinikájának oromfalára, melegség tölti el a lelkemet, ugyanúgy, mint a fiumei kikötőben, amikor megsimogatom az öntöttvas oszlopot, amin még mindig azt írja, Diósgyőr.
Megmaradtunk! És erősebbek vagyunk, mint eddig bármikor!
