A nemzeti összetartozás éve kapcsán olyan történeteket ismerhetünk meg, amelyek által részletes képet kapunk a száz évvel ezelőtti eseményekről és azok utóhatásairól. A krónikák feljegyezték például, hogy Apponyi Albert a békekonferencián egyforma könnyűséggel szólt franciául és angolul, sőt tisztelete jeléül olaszul is összefoglalta beszédét, ugyanakkor tudni kell, hogy a kiváló szónoki képességű politikusnak – arisztokrata kortársainak többségétől eltérően – a magyar volt az anyanyelve. A Délvidék elszakítását követően akadt olyan falusi plébános, aki az általános felszólításra, miszerint Govori državnim jezikom! – Beszélj államnyelven!, azzal válaszolt, hogy az egyház keretében magyar könyvekkel látta el a lakosságot. Egy másik településen a két háború közötti időszakban a kisebbségi diákokkal kedvesen bánó szerb tanítónak a tevékenysége nem bizonyult hasznosnak, a közösség megmaradásáért ugyanis akaratlanul is „többet tett” kollégája, aki őket nem kedvelte, és már attól dühbe gurult, ha az iskolában nem szerbül szólaltak meg a gyerekek.
November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját, annak emlékére, hogy a reformkor törekvéseinek eredményeként 1844-ben ezen a napon vált hivatalossá a magyar, mégpedig a latin ellenében. A trianoni történetek ugyancsak arra emlékeztetnek bennünket: semmilyen más (világ)nyelv nem homályosíthatja el anyanyelvünket, amely számunkra a világot jelenti.
