A forradalmak sohasem fogalmaznak meg üzenetet. Tanulságuk van, amit a későbbiekben hasznosítható tapasztalatként leszűrhetünk s elnevezhetjük akár üzenetnek. Mert így talán megszívlelendőbb, kötelezőbb érvényű, nagyobb a súlya. A megítélés, a tanulság mindig szubjektív, miként az is, hogy ki mikor feledkezik meg róla. Ötvenhat sok-sok tanulsága közül az egyik fontos az lehet, hogy erőt csak az összefogás ad, de különben nem is lett volna forradalom, ha a legtöbb társadalmi réteg politikai akarata nem találkozik. Méghozzá olyan erőt adva, amit letörni csak külföldi hatalom volt képes: miként 1849-ben az orosz cárt hívta segítségül az osztrák császár, 1956-ban a szovjet hadsereg a saját érdekterületét igyekezett megőrizni, ha hívták, ha nem. A diktatúrák számára pedig az lehet az eddig soha meg nem szívlelt üzenet, hogy az önkényuralom sohasem lehet örökéletű, az elnyomottak, jogfosztottak, megalázottak előbb-utóbb kivívják jogaikat és szabadságukat.
És ha már megszűnt a diktatúra, lehet-e üzenete a forradalomnak a demokrácia számára? Hiszen olyan korban élünk, amikor meg kell küzdeni azokkal, akik kiárusítanák a nemzeti szabadságot és önrendelkezést. Amikor évezredes kultúrát, nemzeti értékeket, identitást adnának föl – miként teszik mások tőlünk nyugatabbra a sajátjukkal – talmi értékekért. Úgy tűnik, minden kornak meg kell vívnia a saját forradalmát, ha nem fegyverrel, akkor politikai küzdelemben, kemény kiállással. Mert most is válaszúton van az ország: aláveti-e magát mindenféle nyomás hatására külföldi erőknek, föladja-e harcát, vagy a másik utat választja, hogy évek vagy évtizedek után bebizonyosodjon: korántsem biztos, hogy a túlerő a jót szolgálja. Ötvenhatban a világ csodálta a magyarok hősiességét, de magára hagyta az országot. Tudjuk-e vajon, miként szól a forradalom üzenete a 21. század számára?
