Ezerkilencszázkilencvenegyben Kubát János főszerkesztő megkérdezte tőlem és Ótos Andrástól, Banditól, hogy hajlandóak vagyunk-e a forrongó Koszovóból néhány napot tudósítani? Persze, válaszoltam, mire a cég a Kompas Utazási Irodától kocsit kölcsönzött számunkra, egy szlovén rendszámtáblás autót (újvidéki táblával nemigen volt tanácsos oda utazni), elegendő pénzt, és mindent, amire ilyenkor egy újságírónak, fotósnak szüksége lehet.
Amikor elindultunk, eszembe jutott, kellene egy kis táskarádió is, hogy a friss hírekről értesülhessünk. Beugrottam egy újvidéki boltba, és vettem egyet, a legolcsóbbat. Megteszi, mondtam Bandinak, aki fejcsóválva adta tudtomra, hogy vacak.
A pristinai Grand Szállóban még volt hely. A világ legnevesebb hírügynökségei, nagy lapok újságírói, fotóriporterei már jelen voltak. Többen is panaszkodtak arra, hogy nagyon nehéz dolgozniuk, a helyzet kaotikus, kevés az információ, munkájukat nehezítik a rendőrök, de az albánok sem mutatnak túl nagy bizalmat irántuk. Már első nap ezt mi is tapasztalhattuk.
(Ótos András felvétele)
Másnap az igencsak gazdag reggeli után a svédasztalról Bandival jól megraktuk tányérunkat, különösen a mindkettőnk által kedvelt orosz salátával, a szobánkban ültünk és terveket szőttünk. Jó volna bejutni Podujevóba, ott volt ugyanis a tüntető albánoknak a központja. De hogyan? Nemigen engednek oda senkit. Ezen elmélkedtünk, közben tekergettem a kis rádió gombját. Egyszer csak az egyik csatornán a következő szöveget hallottam: Indulás Podujevóba fél óra múlva. Gyülekezés a sugárúton (elfelejtettem a nevét). Olcsó rádiómmal egy rendőrségi csatornát fogtam meg!
– Bandi, gyerünk! – kiáltottam fel, és pillanatok alatt a kocsiban voltunk. A sugárúton hosszú sor páncélozott jármű állt. Mi a sor végén vártunk. A menetoszlop elindult, mögötte mi is. Kiértünk a városból. Az első faluban az út mentén sok albán tüntetett. Valamelyik kocsiból füstgránátot lőttek közéjük. Bandi fényképezett, de nem álltunk meg, robogtunk tovább. Majd egy másik tüntető csoport következett, és újabb füstgránát. Mi ezzel sem törődtünk, nem álltunk meg. Egyik pillanatban azt vettem észre, hogy a leghátsó páncélos kis ablakán egy kéz mutogat valamit. Könnyű volt megérteni, azt üzente a bent ülő, hogy maradjunk le, ne kövessük őket. Nem törődtünk az üzenettel, és miután ezt még két figyelmeztetés után sem tettük meg, az ablakon már nem a kéz, hanem egy puskacső irányult felénk. Durr, hallottuk, majd a másik pillanatban a kocsi belső tere megtelt füsttel, könnygázzal. Lefékeztem, könnyezve, köhögve kitántorogtunk az autóból. Semmit sem láttunk. Néhány perc múlva egy autó is megállt mögöttünk. Albánok voltak, akik hozzánk siettek, és szódabikarbónát adtak, vegyük be, mossuk le vele arcunkat, mondták.
Aznapi utunk itt befejeződött, visszatértünk a szállodába, de elszántságunkat, hogy Podujevóba menjünk nem törte le a könnygáz. Másnap ott voltunk, és magyarok lévén a tüntetők beengedtek minket a városba. De ez már egy másik történet…
