A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója táján, amikor még kevesen jósolták a szocializmus összedőlését, fiatal újságíróként megírtam – ez esetben nem éppen szorgos – munkásosztályunk egy kis csoportjának példamutatónak nem mondható munkanapját. Nyári hőségben valamilyen villamossági berendezésen „dolgozgatott” nyolc villanyszerelő a zentai Tisza-part közelében reggeltől délután négy óráig. Így lett a kis szatirikus írás címe: Nyolcan négyig. Azt meséltem el, hogy hányszor fordult egyikük a kiürült sörösüvegeket telire cserélni, s miként vészelte át a brigád a fűben heverészve, sörözve és beszélgetve, a túlórára is ráhajtva a tikkasztó melegben a munkanapot, miközben egy-két társuk időnként szerszámot is kézbe vett. Én ugyan nem láttam a történteket, de barátaim a lakótömb egyik ablakából folyamatosan követték az eseményeket, és olyan hű képet festettek róla, hogy az nem lehet a fantázia szüleménye.
Nyolctól négyig? Lassan ketyeg az óra... (Illusztráció: Pixabay)
Meg is érkezett a szerkesztőségbe az írás közlésének másnapján a brigád munkavezetője, akivel jó viszonyban voltam (igaz, mindeddig a többiekkel is), mondván, hogy az emberek beszélni akarnak velem, menjek vele a telephelyre. Megálltunk az udvaron, egyik oldalon a főnökük és én, szemben pedig félkörben a brigád tagjai. Korántsem voltak bizalomgerjesztő hangulatban, ami a választékosnak nem nevezhető stílusukban is megnyilvánult. Némi lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni, amikor azt láttam, hogy a brigádnak legalább fele falumbeli. (Még majd az derül ki, hogy ilyen henyélők vagyunk, és másoknak kell fölépíteni helyettünk a kommunizmust.) Sorjáztak a hozzám intézett kérdések, mint amerikai filmekben vallatáskor, a vehemensebbek előreléptek a sorból és fölemelték amúgy sem csendes hangjukat igazuk nyomatékosítására, de a munkavezető visszarendelte őket a karéjba.
Láttad? Nem láttam. Akkor miért írsz ilyeneket? Mert ez történt. Kitől tudod? Megbízható emberektől. Lejáratsz bennünket! Csak a tényeket írtam le.
És amikor már kezdett elfajulni a különben sem békés vallatás, én is föltettem egy kérdést: – Honnan tudják, hogy erről a brigádról írtam? Mert cégnevet, sőt várost sem említettem, csupán Tisza-partot, lehet, hogy kanizsai vagy becsei esetet írtam le. No, ez meghökkentette vagy le is taglózta őket, szidásba fordultak, és elkergettek a főnökükkel együtt az üzem udvaráról.
Mondhatom, elégedetten távoztam az igencsak egyoldalúnak tűnő ítélőszék elől, s nem álltam bosszút újabb írással, amely után aligha léptem volna elébük újabb tárgyalásra, tartván a prejudikált ítélettől. Mostanra meg elévült igazmondó bűncselekményem, a szocializmus megbukott, a munkásosztály nem ítélkezik, kapitalizmus (vagy mi?) pedig lehet, hogy ilyen történeteket már nem is produkál.
