Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar felsőoktatás jelene és jövője a figyelem középpontjába került, igen eltérő módon és értelmezésben. Miközben Magyarországon komoly folyamatként elindult a felsőoktatás és a munkaerőpiac szorosabb összekapcsolása, miközben az európai uniós trend és az OECD országokban végzett kutatások is abba az irányba mutatnak, hogy a 2008-as gazdasági válságot követően a kilábalás nem lesz, nem lehet végeleges, egyre nagyobb igény mutatkozik azonban a felsőoktatási végzettségű szakemberekre a piaci trendekhez való folyamatos alkalmazkodás mentén, addig Vajdaságban egész más irányú trend kezdett kialakulni, amelynek fókuszában nem az egyetemre iratkozók állnak, hanem azok a fiatal doktoranduszok, akik úgy vélik, az ő elhelyezkedésüket, tudományos előmenetelüket kell középpontba helyezni, akár egyetemet is létrehozva.
EGYMÁS ELLEN VAGY EGYMÁS MELLETT?
Nyilvánvaló, hogy a témát sokszorosan és számos szempontból körül kell járni, hiszen a jövő vajdasági magyar értelmiségi utánpótlásáról van szó, ugyanakkor a nagy jelentőségű, magyarországi forrásokból fedezett felsőoktatási rendszerről is, ezenkívül pedig az egyes közéleti szereplők által legjelentősebb kudarcnak tartott, azonban mégis befejezés előtt álló Európa Kollégiumról, ami ha elkészül, valóban felülírja a szabadkai egyetem álmát. Kérdés persze, mennyire volt ez az álom realitás, hiszen amikor 2006-ban megfogalmazódott az Európa Kollégium ötlete, akkor azok számára is, akik mára egy szabadkai egyetemet építenének, az újvidéki állami karokon való továbbtanulás volt az egyetlen opció. Hogy a magánegyetemek érdekei, az ott dolgozók céljai felülírják-e az állami egyetem színvonalába vetett hitet, számos újabb tanácskozás témája lehet és bizonyára lesz is. A vajdasági magyar közösség elképzeléseit, igényeit, továbbtanulási trendjeit figyelembe véve azonban el kell kezdenünk foglalkozni a kérdéssel, nem hagyva figyelmen kívül a fiatal doktoranduszok igényeit sem, ugyanakkor feszegetve az olyan a tabukat, mint például az elit gimnáziumokban évek óta létező szokást, hogy autóbusszal viszik fel a diákjaikat, a vajdasági magyar gyerekeket a budapesti egyetemek nyílt napjára. Logikus a kérdés: egymás ellen, egymás mellett tervezzük a jövőt, egymásnak háttal állva? Másrészt az akadémiai elit érdekérvényesítő erejéről csak a legnagyobb szomorúság hangján beszélhetünk, hiszen a napokban olvashattunk ismét arról, hogy a Magyar Tanszéken szerb ajkú a könyvtáros. Vajon nem rontott a helyzetünkön az újvidéki karokról való kivonulás, a hangsúlyok áthelyezése, a középiskolai tanárok többségét jellemző mentalitás, amely sokkal inkább a magyarországi versenyeket helyezi előtérbe, leszoktatva a gyerekeket arról, ami az ő idejükben még természetes volt: itt kell versenyezni, itt kell megmérettetni magunkat, itt kell egyetemre menni és érvényesülni.
A VajDasági geneRáció kötet egyik szerkesztője, Novák Anikó úgy nyilatkozott, hogy ,,mivel nincs jól kiépített intézményrendszer, amely be tudja fogadni mindazokat a fiatalokat, akik doktori képzésre járnak, illetve már megszerezték doktori fokozatukat, azok nem tudnak elhelyezkedni, és hogy ha nem tudnak elhelyezkedni, akkor nem lepődhetünk meg azon sem, hogy elmennek külföldre”. Takács Zoltán ennél is egyértelműbben fogalmazott:
,,Amikor intézményfejlesztés ellen szavaz a politikai elit, gondolok itt a Szabadkai Egyetem létrehozására – és mindent elkövet annak érdekében, hogy meghiúsítsa azt –, akkor azzal nem számol, hogy pont a »mindenáron szülőföldön tartás« demagógiáját húzza keresztbe, hiszen a szóban forgó vajdasági fiatal értelmiségi elit nagy része pont emiatt kényszerül külföldre. Az érintett fiatalok kb. 60 százaléka már külföldön van. Így a legtehetségesebbek mennek el/mentek el.”
Az megint egy újabba kérdéssort vet fel, hogy Takács szerint a vajdasági magyar gyerekek kevéssé igényesek a továbbtanulás szempontjából: ,,Ha csak Szabadkán körültekintünk, azt láthatjuk, hogy a magyar fiatalok nagy számban tanulnak pl. a Novi Pazari Egyetemen, ahol, köztudottan egy fejletlenebb régió szakemberei oktatnak (Sandžak), a vajdasági magyar doktoranduszok pedig nem tudnak beépülni. [...] A vajdasági magyar fiataloknak a felsőoktatási pályája megreked: nincs alternatíva. Nagy részük Szabadkán akar tanulni, vagy választ magánintézményt, vagy a túlképzettséget adó karokon tanul tovább.” Arra azonban nem ad válaszlehetőséget, hogy ezen az állapoton miképpen lehetne változtatni, mert az Európa Kollégiumot inkább pejoratívan emlegeti, nem lehetőségként.
Körbejárandó téma az is, hogy amióta az MNT bevezette a felsőoktatási ösztöndíjat, 2011 óta, miért nem készült semmilyen felmérés arról, legalább a magyar többségű önkormányzatokkal, hogy melyek azok a szakmák, területek, ahol hiány van, ahova közös munkával, a középiskolákkal összefogva, a szülőkkel tanácskozva irányítani lehetne a gyerekeket. Vajon ez nem lett volna egy próbálkozás arra, hogy lassítsa az elvándorlást?
Annyi bizonyos, hogy az utóbbi hetekben a fiatal doktoranduszok és már doktori címmel rendelkezők, közéleti szereplők a vajdasági magyar politikát (és nem olyan erőteljesen az akadémiai elitet) állították célkeresztbe, mondván, nem tettek meg mindent a szabadkai magyar nyelvű egyetem létrehozására.
A SZABADKAI EGYETEM LÉTREHOZÁSA NEM INDOKOLT
A válasz sem váratott magára, Pásztor István, a VMSZ elnöke és Potápi Árpád János, Magyarország nemzetpolitikáért felelős államtitkára egy, a vajdasági magyar szakképzés éve kapcsán megtartott ünnepélyes rendezvényen fogalmazta meg álláspontját, mindenképpen nyitva hagyva a párbeszéd lehetőségét, kijelölve azonban azt a mozgásteret, ameddig a politika el tud, el kíván menni a maga eszközrendszerével. Pásztor István mondatai talán nem aratnak sikert a doktoranduszok körében, de bizonyára értékelik a nyitottságot, ami azt mutatja, hogy a politika igenis komolyan veszi őket. A VMSZ elnöke szerint, aki köztudottan az újvidéki állami egyetemi karokon való továbbtanulást tartotta a legfontosabbnak és ezzel párhuzamosan az Európa Kollégiumot, mint a magyar egyetemisták szakkollégiumát, attól, hogy a gyereket beíratják a zenedébe, még nem kell rábeszélni a nagymamát arra, hogy lemezkiadó céget alapítson. A gyerek, ha rátermett és tehetséges, megleli a módját annak, hogy lemezt adjon ki.
Potápi Árpád János pedig hangsúlyozta, hogy ,,a tömeges elvándorlás már a 90-es években, a háborúk időszakában megkezdődött a Vajdaságban, és az ottani mobilitásnak komoly hagyományai vannak. A határ menti térségekben élő magyarok számára kiemelkedő lehetőséget kínál, hogy ezek fejlesztésére bizonyos uniós forrásokat is fel lehet használni. Vannak a határ közelében is olyan nagy infrastrukturális beruházások, amelyek kivitelezéséről, úgy tűnik, le kell mondanunk: ilyen például a tervezett Szabadkai Egyetem, amelynek ügye lekerült a napirendről, mivel a mindössze bő negyedmilliós vajdasági magyarság létszáma nem indokolja létrehozását. Ráadásul – jegyzi meg Potápi – Újvidék és Budapest is könnyen elérhető száz kilométeres távolságra van. Szabadka közvetlen közelében van Szeged, amely jó részben kielégítheti a magyar felsőoktatás iránti vajdasági igényeket. Kárpátalján azért lehetett értelme létrehozni egy magyar főiskolát, mert az ottani népesség kevésbé volt mobilis, de még a szlovákiai magyar nyelvű Selye János Egyetem is komoly létszámgondokkal küzd.”
A vajdasági magyar felsőoktatás kabátját, úgy tűnik, újra kell gombolni. Ez bizonyára nem lesz könnyű, lesznek benne gyűrődések és ráncok. Biztató azonban, hogy mind a vajdasági magyar, mind a magyarországi politikusok nyíltan, vállalásaikat a realitások tükrében és a felelősség tudatában fogalmazták meg. Amiről pedig, még a leghevesebb vitákban sem szabad elfeledkezni, hogy Pásztor István és Orbán Viktor 2010-ben megkötött megállapodásának köszönhetően a vajdasági magyar fiatalok felsőoktatási ösztöndíj címén évente 550 millió forintot kapnak az anyaországtól. Közös felelőssége a közösségnek, hogy ezt az összeget a szülőföldön maradó, de munkához jutó, jó minőségű oktatásban részesülő, a szerbiai társadalomba integrálódni kívánó vajdasági magyar egyetemisták kapják.
Ez mindannyiunk közös érdeke.
