Dr. Dujmovics Ferenc, nyugalmazott egyetemi tanár és orvos az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karán szerzett oklevelet 1975-ben. Ugyanitt 1982-ben magisztrált, 1996-ban védte meg PhD doktorátusát. Több tudományos társaság tagja, mentora és recenzense számos tudományos munkának, egyetemista diplomamunkának, magiszteri és doktori disszertációnak, valamint szakmai folyóiratokban megjelent tudományos cikkeknek. Idén a Vajdasági Tehetségsegítő Tanács a Tehetség Nagykövete címet adományozta neki.
Annak idején milyen problémákkal néztek szembe a hallgatók, az egyetemisták? Mi okozta a legnagyobb nehézséget?
– A képzés első évében jobbára leíró tantárgyakat hallgatunk, mint például az anatómia. Itt egyszerűen tudni kell a tananyagot, meg kell mondani, hogy mely izom, szerv hol van, mihez tapad, mi a funkciója, szalmázni nem lehet. Ezt nagyon sokat kellett biflázni és viszont egy kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy az ember megtanuljon szerbül. Tehát, egy nyelvtudás-tanulás volt az, amely a kezdetekben kicsit problémás volt, illetve az, hogy a rengeteg tananyagot meg kellett tanulni. Ez utóbbit kellett komolyan venni, hiszen a nyelv gyorsan megragad az emberben, nekem jobbára csak az első évben voltak ebből kifolyólag kisebb gondjaim. A tanulást viszont nem lehet kikerülni, sokszor kell lemondani a társaságról, a hétköznapi szórakoztató programokról. A pénzszűke sem lehet gátló tényező. Ha a diák komolyan gondolja a tanulást, akkor plusz munkával hozzásegíthet ahhoz, hogy teljen az egyetemre. Magántanárként hegedűórákat is adtam, korrepetitor is voltam olyan tantárgyakból, amelyek jól mentek.
Viszont nem mindig ennyire megfeszített a tempó. Az első év után már láttam, hogy a vizsgákat gond nélkül le lehet tenni, hogy a tanárok nem csinálnak ügyet a kisebb-nagyobb nyelvi hibákból, így felbátorodtam, a nyelvtanulás is még inkább felgyorsult.
Fontosnak tartom a szerb nyelv elsajátítását, hiszen arra jobbára minden magyar ajkú hallgatónak szüksége van, nemcsak az egyetemen, hanem aztán a szakmájában is. Előbb vagy utóbb meg is tanul az ember, nem is kerülheti meg, sőt, idővel már akár felsőfokon is lehet beszélni, komolyabb erőfeszítés nélkül, csak aktívan kell használni a nyelvet. Úgy gondolom, hogy nem szabad hogy ez a tényező legyen az, ami miatt mondjuk egy fiatal inkább úgy dönt, hogy Magyarországra megy tovább tanulni.
Eszembe is jutott ezzel kapcsolatban egy idevágó anekdota is. A szerb, magyar, francia és talán angol nyelvtudással is rendelkező biokémia professzor éppen egy fekete bőrű, el nem kötelezett országból érkező hallgatót vizsgáztatott. A diáknak nehézkesen ment a felelet, arra hivatkozott, hogy a nyelvismeret hiánya okoz neki gondot. Erre a tanár csak annyit felelt, hogy nem probléma, nyugodtan válaszolhat a kérdéseire a fentebb említett nyelvek egyikén. Viszont azt is megjegyezte, hogy ő maga sem ismerte a magyar nyelvet, amikor Szegeden kezdett tanulni.
Említette, hogy zenével is foglalkozott aktívan. Nem tervezte sohasem hogy főállásban foglalkozzon művészettel?
– Ötéves korom óta hegedülök. Nyolcadikos koromban kérdezte meg tőlem az egyik tanár, hogy szeretnék-e zeneiskolában tovább tanulni. Én akkor már tudtam, hogy gimnazista leszek, annyira nem érdekelt az ajánlata. Meg is ígértem, hogy megindulok, viszont aztán a végére elmaradt a dolog, csak a gimnáziumba jártam. Később aztán basszusgitárt vettem a kezembe és szórakoztató zenekarban muzsikáltam. Ez is jó pluszpénzt jelentett, csak miután dolgozni kezdtem, nem igazán volt rá alkalom. Egy jó tíz éve kezdtem el újra folytatni, jobbára a társaság és jómagam szórakoztatásra.
Mit gondol, milyen a vajdasági magyar egyetemista-utánpótlás, miben különbözik a mostani egyetemista lét az akkoritól, amikor önök voltak egyetemisták?
– A legnagyobb sajnálatos különbség a számadatokra vonatkozik. Mára szinte megfeleződött a vajdasági magyarok száma, ezt az egyetem folyosóin is megtapasztalja az ember. A hetvenes évek elején, amikor én voltam hallgató, minden karon volt belőlünk szép számmal, ma ezt nem lehet elmondani. Az is változtat a helyzeten, hogy ma sokkal többen tanulnak külföldön is. Persze ez utóbbiban nem gátolhatjuk meg a fiatalokat.
Ha már a jelennél tartunk, akkor meg kell említeni az Európa Kollégiumot is, amelyet egy nagyon hasznos kezdeményezésnek tartok. Negyven évvel ezelőtt is egy igazán fontos intézmény lett volna ez, viszont akkoriban a megalapítását nem igazán tette volna lehetővé az akkori politikai klíma. Úgy gondolom, hogy hatalmas segítség lesz a hallgatóknak, nem elsősorban takarékossági szempontból. Az intézmény egy olyan magyar közösségi atmoszférát teremthet a hallgatók számára, amelyet nem lehet pénzben mérni. Egy olyan vajdasági magyar egyetemista közösség alakulhat ki, amelyre még nem igazán volt példa, annak ellenére, hogy volt és ma is van több egyesület, amely maga köré gyűjti a fiatalokat. Persze, a kérdés az, hogy hogyan fogják az illetékesek tartalommal megtölteni a kollégium programját.
ELOR EMINA, az Újvidéki Színház színésznője: TESSÉK BÁTRAN RÓNI A VÁROST
Hogyan döntötted el, hogy az Újvidéki Akadémiára felvételizel?
– Először Pesten felvételiztem. Csupán azért, mert az ottani fölvételi előbb van. És minél több a kapu, annál biztosabb, hogy az egyik nyitva lesz. Így utólag borzasztóan örülök, hogy oda nem vettek föl. Nem az én közegem. Na, akkor sem voltam túl letört. Nem volt rá időm, kezdődött az 'Akesz'!
Milyen érzés töltött el amikor először jöttél a városba, könnyen megbarátkoztál vele?
„Újvidék az olyan város…” Kb. 2 év kellett hozzá. Már nem tudnék leszokni róla.
Hogyan zajlottak az egyetemista évek?
– Akadémia, színház, haza. Ezek váltakoztak nap mint nap. Na jó, néha egy kis Művészklub.
Abban az időben milyen kulturális lehetőségek ajánlkoztak a vajdasági magyar egyetemistáknak?
– Igazából nem tudom. Nem emlékszem. Nem vettem részt. Már sajnálom, de ha jól rémlik, nem érkeztem. Most így kívülről látva: a bőség zavara. Az Újvidéki Színháztól kezdve, a különböző koncerteken, fesztiválokon át, a galéria, film, könyv, különböző megmozdulásokig, Duna-parti sétáig.
A mostani gólyáknak milyen tanácsokat adnál?
– Elsősorban én nem kategorizálódnék. Ne „vajdasági magyar” egyetemisták legyenek, illetve ne csak azok. Nyitott és kíváncsi, multikulti és internacionális és kozmopolita gólyák, egyetemisták legyenek. Szerintem gettósodni a lehető legrosszabb variáció. Tessék bátran róni a várost és látogatni az eseményeit, akármennyire jól vagy rosszul beszélik az állam- vagy bármelyik másik nyelvet.
A legtöbb vajdasági magyar, aki Újvidéken jár egyetemre, albérletben él, ősztől viszont az Európa Kollégiumban lakhatnak. Mit gondolsz erről?
– Európa kollégium? Na végre… Remélem méltó lesz a nevéhez!
