A VIII. Vajdasági Tehetség Gála díjazott tanárai között szerepelt Máriás Ildikó zentai kémiatanár neve is, aki ötödmagával vehette át a Tehetségek szolgálatáért elnevezésű éves díjat. A pedagógus 2000 szeptembere óta dolgozik a Zentai Gimnáziumban kémiatanárként, miközben jelentős szerepet vállalt a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium megalapításában, amelynek a kezdeti időszakban a kémiatanára is volt. Munkáját az elmúlt évek során több rangos elismeréssel jutalmazták. Munkája során a kollégáknak is szívesen segít és önzetlenül adja át tapasztalatait. Ennek köszönhetően született meg két tanári kézikönyv is, amelynek társszerzője. Az egyik a Tehetséggondozás a kémiaoktatásban, a másik a Környezettudatos gondolkodás kialakítása címet viseli.
Máriás Ildikót kémiáról, tanításról és a tehetséges gyerekekről kérdeztük.
Mikor kezdett érdeklődni a kémia iránt?
– Nehéz egyértelműen behatárolni azt az időszakot, amikor az érdeklődésem a kémia felé fordult, de ha jól emlékszem, ilyen szempontból a középiskolai évek voltak a legmeghatározóbbak számomra. Valójában mindig is igen szerteágazó volt az érdeklődési köröm, sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a kémiát választom majd, hiszen bár a természettudományok közül ez érdekelt a leginkább, az irodalmat és az idegen nyelveket is nagyon szerettem. A kémiának nem az az ága vonzott, ami a diákok többségét, hiszen sok tanulónak a robbantás, a látványos reakciók teszik érdekessé a kémiát. Engem a színek fogtak meg, legyen szó növényi színanyagokról, színnel rendelkező vegyületekről, oldatokról, az indikátorok használatáról. E mellé párosult az illatanyagok iránti érdeklődés is. Megfordult a fejemben, hogy akár parfümökkel, illóolajokkal is foglalkozhatnék, hiszen az keretbe foglalná mindazt, ami a leginkább vonzott a kémiában, ám aztán a tervek kicsit átalakultak, a tanítás került előtérbe. De még ma is arra törekszem, hogy folyamatosan fejlődjek, ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy a kémia alkalmazásának különböző területeiről is minél többet megtanuljak, újabb rétegeket helyezzek a tudásomra. Emiatt volt olyan időszak, amikor a tanítás mellett párhuzamosan dolgoztam a Mezőgazdasági Szakszolgálat laboratóriumában, illetve Szegeden befejeztem még egy mesterképzést, okleveles környezetmérnök lettem, így most már ez is párosul az Újvidéken megszerzett okleveles vegyész végzettségem mellé.
Mindig egyértelmű volt, hogy tanítani szeretne?
– Nem, egyáltalán nem volt egyértelmű. Amikor eldöntöttem, hogy Újvidékre, a Természettudományi–Matematikai Kar Kémia Tanszékére jelentkezem, a szak választásánál nem a tanárit jelöltem meg, mert laboratóriumban képzeltem el a jövőmet. Igaz, motoszkált a fejemben az is, hogy ha úgy hozza a sors, az okleveles vegyész szakkal taníthatok, a tanári végzettséggel viszont mindenképpen iskolában kell munkát találnom. Úgy tűnik, tudat alatt készültem rá, hiszen pedagóguscsaládból származom, nem volt nehéz követendő példát találni. Aztán úgy hozta a sors, hogy a tanulmányaim befejezése után munkát ajánlottak az egykori középiskolámban, aminek köszönhetően 2000 szeptembere óta dolgozom a Zentai Gimnáziumban kémiatanárként. Kezdetben átmeneti állapotnak, mellékvágánynak gondoltam a helyzetet, csakúgy, mint magát a tanítást is, ám itt ragadtam, azóta elmúlt 20 év, és közben észrevétlenül a szenvedélyemmé vált ez az egész. Ma már nem munkaként élem meg a tanítást, hanem örömforrásként, olyan lehetőségként, amelyben kiteljesedhetek. Annak ellenére, hogy más helyzetekben is kipróbálhattam magam, eddig nem volt olyan felkérés, ajánlat, amely miatt úgy éreztem volna, hogy szívesen elhagynám a pedagógusi pályát, amelynek minden nehézsége ellenére számos olyan felemelő pillanata van, amelyekből táplálkozni lehet, amelyek állandó motivációt biztosítanak számomra.
A kémia sok diák számára az egyik legnehezebb tantárgy. Hogy lehet mégis megkedveltetni velük, izgalmassá tenni számukra ezt a tudományterületet?
– Igen, a diákok nagy része nehéznek tartja a kémiát, nem is szeretik igazán ezt a tantárgyat. Ma azonban már az élet szinte minden területét befolyásolja a kémiai tudás. A környező világ megismerése, megértése egyre komolyabb tudományos ismereteket igényel. Talán az egyik legösszetettebb és legnehezebb téma az, hogy miként lehet megszerettetni a kémiát, hiszen ezzel mindannyian nap mint nap szembesülünk. Különösen a középiskolában tanító tanároknak jelent ez nehézséget, mert a diákok gyakran úgy érkeznek a középiskolába, hogy elzárkóznak a kémiától, kimondva vagy kimondatlanul, nem szeretik ezt a tantárgyat, egyfajta gátat, falat építenek maguk köré, csupán azért, mert nem találják emberközelinek, nehéz számukra, vagy egyszerűen csak nem értik. Rajtunk, tanárokon múlik, hogy le tudjuk-e rombolni ezt a falat, és megtaláljuk-e a módját annak, hogy közösen építkezzünk, esetleg újrakezdjük az alapozást, az építkezést. Ehhez természetesen rengeteg energiára és türelemre van szükség, és motiváció hiányában, ami a társadalmunkra, így a tanártársadalomra is nagyon jellemző, nem biztos, hogy mindenki fel tudja ezt vállalni. Fontos, hogy felhívjuk a figyelmüket és megmutassuk nekik, hogy milyen jelentős mértékben van jelen a mindennapjainkban, hogy lássák az összefüggéseket, amelyeket annyira természetesnek veszünk, hogy nem is gondolkodunk el rajtuk, nem merülnek fel bennünk a miért, vagy hogyan kérdések. Éppen ennek jegyében indítottuk útjára két évvel ezelőtt kolléganőimmel, Gere Anikóval és Fajka Valériával a zentai BeeHome Közösségi Házban a természettudományos foglalkozássorozatunkat az általános iskolák alsós diákjai számára, ugyanis úgy éreztük, hogy ez a korosztály fogékony az új impulzusok befogadására, és talán náluk alakítható leginkább az, hogy miként viszonyulnak majd idősebb korukban a természettudományok iránt. A diákokat az órákon is igyekszem olyan feladatok elé állítani, amelyek magukban hordozzák ezeket a dolgokat, és a kezdeti nehézségek után lehetővé teszik a közös építkezést is. Említek egy példát is: nem várt feladat a kémiaórán, ha olyan módon dolgozunk fel egy-egy témát, mintha tudományos rádióműsort szerkesztenénk a kortársaik számára. De számtalan hasonló példát említhetnék még. Azt persze nem tudom, nem is tudhatom, hogy az általam felvázoltak minden esetben megoldást jelentenek-e, azt azonban igen, hogy nagyon sokat segíthetnek a fiatalok megmozgatásában. Nekünk, pedagógusoknak is szüntelenül fejlődnünk és tanulnunk kell ahhoz, hogy elérhessük a diákoknál a másfajta gondolkodásmód kialakulását. Személy szerint ugyanis éppen ebben látom a kémia és a természettudományok oktatásának lényegét.
Honnan lehet megállapítani egy tanulóról, hogy tehetséges? Egyáltalán mi a tehetség?
– A szakirodalomban több elméletet is olvashatunk ezzel kapcsolatban, és kétségtelen, hogy egy igen összetett kérdéskörről van szó. Ezért több tényezőt is szem előtt kell tartanunk, így meggyőződésem szerint nincs rá egységes recept. A tehetségek felismerése, a fogalom meghatározása mindannyiunk számára nehéz feladat. Dr. Hódi Sándor szavaival élve a tehetségen olyan adottságokat értünk, amelyek gyakorlás és céltudatos fejlesztés eredményeként az átlagosnál jobb teljesítményt tesznek lehetővé. Figyelnünk kell a diákokat a feladatok megoldásánál, az új anyag befogadásánál, előbújhat egy-egy apró jel, ami alapján felfigyelünk a diákjaink tehetségére. A jó memória, a másfajta gondolkodásmód, a kreativitás, a kérdések feltevése, a tudásvágy mind-mind elemei és jellemzői lehetnek a tehetségnek. Saját tapasztalatom alapján azt is hozzátenném, hogy ezek a diákok gyakran jobban szeretnek egyedül tevékenykedni, ezért fontos, hogy megtanuljanak másokkal együtt dolgozni, felismerni azt, hogy egy csoporton, közösségen belül egymástól is rendkívül sokat lehet tanulni. Mivel a versenyszellem hajtja őket, a fejlődésüket szolgálja, ha megmérettetik magukat, ilyen szempontból fontosak a különböző versenyek. Az ezekre való felkészülés ráadásul biztosítja annak lehetőségét is, hogy a tanár az órák kereteit túllépve foglalkozzon a tehetséges diákokkal.
Mi a szép a tehetséges gyerekekkel való foglalkozásban? Mik a nehézségei ennek?
– Számomra a fejlődés folyamatának nyomon követése a legfelemelőbb, az az út, amelynek során abból az általuk megfogalmazott gondolatból, hogy szeretnék részt venni egy-egy versenyen, eljutunk az ötletig, az információszerzésig, a megvalósításig, illetve az eredményig. Ez alatt nem a versenyen elért eredményt vagy a megszerzett díjakat értem, hanem azt, hogy minden esetben kulcsfontosságú, hogy a diák is örömét lelje a folyamatban, lássa azt, hogy a befektetett munka eredményhez vezet, és érezze azt, hogy tanult, fejlődött. Nehézségnek a motiváció fenntartását látom, valamint azt, hogy a diáknak azt is meg kell tanulnia, hogyan birkózzon meg azzal, ha egy versenyen nála jobbak is voltak, nem tudott a legjobb lenni. Az ilyen helyzetek világíthatnak rá arra, hol tart most, mi szolgálja majd még inkább a fejlődését, ebben pedig egyértelműen a felkészítő tanárnak kell támpontnak lennie.
Milyen bánásmódot kívánnak a tehetséges gyerekek?
– A közösen megélt, átélt helyzetek befolyásolják az emberi kapcsolatokat, ami alól a tanár-diák viszony sem képez kivételt. Mivel a felkészülés, illetve a versenyre való utazás során több időt tölt együtt a diák az adott tanárral, és ez nem az órákra korlátozódik, a helyzetek, az élmények is mások, kicsit közvetlenebb viszony alakulhat ki a két fél között, mint amit a tanteremben megszoktunk. A tehetséges diákok egy-két helyzetben valószínűleg más bánásmódot igényelnek, alapvetően azonban minden diáknak arra van szüksége, hogy a tanulási folyamat során valaki átsegítse a felmerülő nehézségeken, választ kapjon a kérdéseire, és egyáltalán merjen, tudjon kérdéseket feltenni. Ebben látom a tanárok szerepét, feladatát, ez pedig független attól, hogy az adott tantárgyból mennyire teljesít jól a diák, kiemelkedően tehetségesnek mondhatjuk-e vagy sem.
