Csúrog, 2013. június 26. Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb köztársasági elnök közösen hajtott fejet a második világháború alatt és után kivégzett ártatlan áldozatok emlékének. A nemzetközi fontosságú, hosszú előkészítést és politikai dialógust igénylő esemény történelmi fordulatot jelentett a szerbek és magyarok közötti viszonyban, de hosszú távon a két állam közötti kapcsolatokat is az eddigi legmagasabb szintre emelte. Szerb–magyar vegyes történészbizottság is alakult, azzal a feladattal, hogy feltárja a rendelkezésre álló információk alapján az 1941 és 1948 között elesett áldozatokat. A munka elindult, ahogyan azonban interjúnk során Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és a Tartományi Képviselőház elnöke fogalmazott, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémián „felhúzták a kéziféket” az idén. Pásztor találkozni akart Nikolićtyal, hogy meggyőződjön róla, továbbra is prioritást jelent ennek a munkának a befejezése. Az államfőnél tett látogatása mellett politikai témák kapcsán kérdeztük még beszélgetésünk alkalmával a házelnököt.
– Miért éppen most látta elérkezettnek a pillanatot arra, hogy az államelnökkel tárgyaljon az ügyről?
– Több olyan jelzést kaptam az utóbbi időben, hogy megrekedt az évekkel ezelőtt elindult munka. A teendőket eredetileg már a tavalyi év végén be kellett volna fejezni, de most fennállt annak veszélye, hogy az idén sem készül el.
– Jelen pillanatban hol tartunk?
– Információim szerint a levéltári kutatások gyakorlatilag befejeződtek, e kutatások összegzése magyar és szerb kötetek létrehozásának formájában megtörtént, most be kellene mutatni ezeket az eredményeket. Ez persze nem azt jelenti, hogy az 1941 és 1948 közötti időszak vonatkozásában minden információnak a birtokában vagyunk – egészen biztos, hogy a következő hónapokban és években is lesznek majd új adataink, de a hozzáférhető dokumentumok alapján, a levéltári kutatások révén, az akadémiai vegyes bizottság feltárta, amit lehetett. Arra kértem a köztársasági elnököt, hogy vesse latba a tekintélyét, s a szerb tudományos akadémián tavasszal felhúzott kéziféket engedjék le, haladjon tovább ez a folyamat. Ígéretet tett a segítségre, mert fontosnak tartja az eredmények prezentálását és a kutatómunka elvégzését. Maga mondta azt, hogy az idén eleget kellene tenni ezeknek a teendőknek. Ezt örömmel vettem, s látom a lehetőségét annak, hogy meg is valósuljanak a tervek.
Jelentős értékrendbeli különbségek lehetetlenítik el a párbeszédet a vajdasági magyar ellenzékkel (Ótos András felvétele)
– Nem foglalkozunk túl sokat a múlttal? Elégedettek lehetünk a megbékélés folyamatával?
– Lehet erre a kérdésre tekinteni így is, úgy is. Akik családi, személyi értelemben érintettek voltak a hetven évvel ezelőtti történésekben, azok ezt egyféleképpen élik meg, azok pedig, akik a közösség tagjaiként találkoznak csak a problémával, már másféleképp. Ez teljesen normális és emberi. Azt hiszem, amit az utóbbi öt-hat évben sikerült elérnünk, az tíz évvel ezelőtt még lehetetlen volt. Tíz éve ezekről az eseményekről mi, magyarok beszéltünk közösségünkön belül, de amikor eljutottunk a közösség „falához”, bele is ütköztünk abba. Az elmúlt öt évben tudunk úgy beszélni a témáról, hogy a szerb politika, történésztársadalom is partnerünk. Mit értek el a felvidéki magyarok a Benes-dekrétumokkal, vagy a kárpátaljaiak a málenkij robottal? Értékrend tekintetében itt helyükre kerültek a dolgok. Nemcsak a bizottságról és a csúrogi emlékműről kell beszélni, hanem arról is, ami eddig elvezetett. Időközben a szerb parlament elítélte a kollektív bűnösséget, a szerb kormány eltörölte a kollektív bűnösség alapján kimondott három közigazgatási döntést, a szerb miniszterelnök két éve koszorúzott Szabadkán, és olyan mondatokat mondott ki, amelyekre évtizedeken át vártunk. Nincs olyan fenntartás jelenleg, amelyet nyugodt lélekkel meg tudnék fogalmazni.
– A fiatalabbakat talán jobban foglalkoztatja az, mi történik ma és hogyan néz ki majd a holnap. Például az Európa Kollégium vagy a Prosperitati támogatásainak eddigi tapasztalatai alapján.
– Közösségi ügyeket intézve az embernek egyidejűleg kell foglalkoznia a múlttal – ha abból ilyen jellegű kötelezettségek maradtak –, a mával és a holnappal is. A múlttal való foglalkozás nemcsak a negyvenes évekre korlátozódik, hanem a szellemi örökség átadására is. Ahhoz, hogy teljes kapacitással a jövő felé nézzünk, elengedhetetlen az, hogy a múlt befejezetlen mondatainak a végére is pontot tegyünk. Az önbecsülés, a kegyeletadás szempontjából lényeges mindez. Nem fog több kenyeret hozni, nem fog vastagabb pénztárcát eredményezni, de ahhoz, hogy a magyar ember normálisan érezze magát saját bőrében, le kell mosni a ránk dobott mocskot.
Fontos, hogy világossá vált, az 1941 és 1948 közötti történések nem a magyar–szerb konfliktus következményei. Ideológiai konfliktus, azok alkalmazásának következtében kialakult tragédia volt ez. Ennek felismerése adott lendületet a megbékélési folyamatnak.
Ahhoz, hogy boldogulni tudjanak, akik az itt maradás mellett döntöttek, meg kellett teremteni a kollégiumnak vagy az alapítványnak az intézményeit. Ez éppen azt bizonyítja, hogy nem csupán a múlttal foglalkozunk. Rendet kellett azonban méltóságteljesen tennünk a múltban is.
Tíz évvel ezelőtt csak egymásnak beszélhettünk a közösséget ért igazságtalan megtorlásokról (Ótos András felvétele)
– A tartományi és a köztársasági kormánynak nemrégiben együttes ülése volt Újvidéken. Ennek pozitív tapasztalata, hogy szemmel láthatóan létezik a politikai akarat a vajdasági projektumok támogatására, negatív tapasztalata viszont számomra az, hogy minden ettől a politikai akarattól függ, s néhány éven belül egy más hatalmi felállás ismét kérdőjeleket helyezhet a most biztosnak tűnő projektumok mellé. Nem esett sok szó a finanszírozási és a hatásköri törvényről.
– Szerintem ez mindig is politikai akarat kérdése volt, az előző években is, s éppen ezért nem született meg a finanszírozásról és a hatáskörökről szóló jogszabály. Arra sem volt lehetőség, hogy a két kormány operatív jellegű ülést tartson. Áttörésnek tartom ezért az együttes ülést, mert több mint húsz témakörben születtek döntések. Ami a finanszírozást és hatásköröket illeti – de magyarként a nemzeti tanácsokról szóló törvényről és a kisebbségi kerettörvényről is szólni kell – mind olyan kérdések, amelyek napirenden lesznek a következő hónapokban. Megvan hozzá a szándék.
– Közösségi kérdéseinknél maradva: milyennek látja a döntéshozásban részt vevő VMSZ és a vajdasági magyar politikai ellenzék viszonyát, lát-e esélyt párbeszédre? Most alakult meg egy új frakció a tartományi parlamentben, melynek tagja a Magyar Mozgalom és a VMDK képviselője is.
– Ez nem egy magyar frakció, több képviselő alkotja, a magyar része pedig egyrészt politikailag fragmentált, másrészt számbeli kisebbségben van. Ha jól látom, önmagukat ellenzéki frakcióként próbálják definiálni, ami meg fogja határozni retorikájukat és érdekérvényesítő erejüket is. Nekem az a meggyőződésem – s ezeknek az embereknek is az volt a meggyőződése korábban, amikor még a VMSZ színeiben vagy szimpatizánsaiként politizáltak –, hogy érdeket érvényesíteni pozícióból lehet. Pártunk lesz továbbra is abban a helyzetben, hogy a legkisebb egyéni ügyektől kezdve a törvényhozásig az asztalra helyezze a problémákat és megpróbálja megoldani azokat.
Én ebben a pillanatban a legnagyobb problémát abban látom, hogy azok, akik magukat alternatívaként próbálják meg felmutatni, nem csinálnak mást, mint rombolnak, kárt okoznak, gyűlölködnek. Egyetlen ambíciójuk a maradék erő szétforgácsolása. A magam részéről ezt tudomásul veszem, károsnak tartom, s ameddig e tekintetben nem áll be jelentős változás, nehezen tudok a párbeszédre gondolni is, nemhogy folytatni azt.
– Meglátása szerint rajtuk múlik, hogy a párbeszédre valaha is sor kerül-e?
– A párbeszéd mindig két emberen vagy két félen múlik, de ameddig ilyen lépések jellemzik e politikusokat, addig jelentős értékrendbeli különbségek lesznek közöttünk, amelyek ellehetetlenítik a párbeszédet. Tiszta vizet kellene önteni a pohárba az ipari méretű okirat-hamisítás kapcsán, vagy akár a Magyar Szó szellemi tulajdonának elrablása vonatkozásában, meg kell nézni, mikor hagynak alább a mocskolódó mondatok. Amikor ez bekövetkezik, akkor elindul majd egy folyamat, amely lassan meg tudja teremteni a konszolidáció lehetőségét. Ebben a pillanatban nem látom, ez mikor fog bekövetkezni.
– Gondolkodott-e azon, milyen szerepet vállal a jövő évi szerbiai elnökválasztásban?
– Nem gondolkodtam ezen, millió más ügy van, ami rendezésre vár.
