– Én átveszem tőled a pártot. Te kilépsz, és azt mondod, semleges elnöke akarsz lenni az országnak, politikailag független. Te vezeted az államot, én leszek a miniszterelnök. Aztán öt év múlva meglátjuk: újra jelölünk, vagy visszaveszed tőlem a pártot. Engem a többi tisztség nem érdekel, én kormányfő akarok lenni – így hangozhatott a lezajlott történések alapján egy öt évvel ezelőtti megállapodást megelőző diadalittas beszélgetés.
Az egyezség megszületett, a papírforma bejött. Csak egy gond merült fel. Öt év nagyon gyorsan el tud múlni! Néhány ügyetlen kijelentés, számtalan kiosztott állami kitüntetés, egy ártatlan tánc az arab világban. Ennyi. Öt év csak így, szemtelenül, tovaszáll.
Az egyezség közben egyre halványabb némelyek emlékeiben. A ködfelhő minden botrányos kijelentéssel és nevetés tárgyát képező hírrel sűrűsödik. Közlik, hogy a győzelem a fontos, nem a valamikori megállapodások. „Ma már nem vagy igazi jelölt.” Az igazi jelölt az, akit nem érdekel az államelnöki tisztség. Nem adják vissza a pártot sem, ki emlékszik már arra, mikor és hogyan alapították! Eldől hát egy születésnapi mulatságon, hogy ha más felrúghat mindent, megteheti a sértett is: ha nem velem, hát ellenem! Ki látott még olyat, hogy valaki alól így kihúzzák a szőnyeget? Hogy mindent kieszeljen, és semmit se kapjon cserébe?
A párt tagsága hőbörög, az ellenfél dörzsöli a markát. Most kell támadni, most villant fel az akhilleuszi sarok! A kívülállók figyelnek: valóság-e, avagy szervezett színjáték az egész?
Csak a bátrak kérdezik, ők is halkan: hol jut a történetben szerep a polgárnak, az eszmének, a demokráciának, az elveknek? Jah, a bátrak álmodozók, naivak és tájékozatlanok. Nem tudják, mi is pontosan egy tisztség ára…
