Oroszország védelmi minisztere tizennégy év után a héten jár először Szerbiában. Szergej Sojgu orosz és Nebojša Rodić szerb védelmi miniszter Belgrádban együttműködési megállapodást írt alá, melynek célja mélyíteni a két ország hadserege, védelmi politikája közötti, mindkettejük által megromlottnak vélt kapcsolatokat. Rodić elvárásának adott hangot, hogy a szorosabb együttműködés mozgathatóbbá, működőképesebbé, modernebbé teheti majd a Szerbiai Hadsereget. Alapdokumentum az, amelyet szerdán orosz kollégájával aláírt, és amely Sojgu szerint még számos együttműködési szerződés megkötését teszi lehetővé a jövőben. A szerb–orosz védelmi együttműködési egyezmény azonban számos kérdést vet fel az ország euroatlanti integrációjával kapcsolatban – nem tudni, mennyire és mennyi ideig nézi majd az efféle lépéseket jó szemmel a NATO, melynek békepartnerségi programjában Szerbia ugyancsak részt vesz. A témáról dr. Zoran Dragišićet, a Belgrádi Egyetem Biztonságtudományi Karának docensét kérdeztük.
Oroszországhoz közelít-e Szerbia azzal, hogy aláírta a védelmi együttműködésről szóló megállapodást? Mivel magyarázható az államvezetőség e döntése?
– Én úgy látom, hogy Szerbia nem közeledik Oroszország felé, s ez az egyezmény egyike lesz majd annak a számos, Oroszország és Szerbia között létrejött megállapodásnak, melyek gyakorlati alkalmazása sohasem indult el. Erre számítok a szóban forgó megállapodás kapcsán is. Szerbia az Európai Unió felé, az euroatlanti integrációk irányába tart. Maga Aleksandar Vučić kormányfőhelyettes is hangsúlyozta a Sojguval folytatott megbeszélése során, hogy Szerbia továbbra is neutrális kíván maradni, habár már most sem az. Annak az Oroszországhoz való közeledésnek a folyamata, amelyet az előző kormány folytatott, mostanra véget ért, s a jelenlegi kormány már teljesen európai beállítottságúnak számít. Az efféle megegyezések inkább kezelhetők a kőolajipari kérdések háttereként.
Mire gondolt, amikor azt mondta: Szerbia már ma sem neutrális?
– Szerbiára a világ egyetlen állama sem tekint neutrális államként, s amikor ez így van, amikor ezt a neutralitást senki sem ismeri fel, akkor az egyszerűen nem is létezhet. Egyébként maga Szerbia sem hirdetett valójában katonai neutralitást. Az, amit egy tulajdonképpen Koszovóról szóló deklarációban kimondtak, egy „hőemelkedéses” időszakban, mondhatni, beszámíthatatlan állapotban született. A Szerbiai Demokrata Párt által megálmodott virtuális világ ez, a tények azonban egészen másról szólnak. Szerbia tagja a Békepartnerség programjának, Szerbiának kiváló az együttműködése a NATO-val, Szerbia az Európai Unió tagja kíván lenni – ez a realitás, nem pedig a katonai neutralitás. Nem lehet valaki az EU tagja úgy, hogy közben katonailag neutrális, sőt, az ENSZ tagja se igen lehet ma már. A nemzetközi szervezetnek egyetlen állandó neutralitással rendelkező, s ekként elismert tagállama van: Svájc. Nincsenek ma már neutrális államok, Svédország, Finnország, Ausztria, Írország sem semleges most már, hiszen csapataik részt vesznek béketeremtő operációkban a világ minden tájain. Szerbia is tagja efféle programoknak, melyek nem teszik lehetővé, hogy neutralitásról beszéljünk.
Régi téma, a napokban azonban ismét publicitást kapott, hogy Szerbia mégis tagja lehet a NATO-nak, és hogy enélkül nem is válhat az unió tagállamává. Mi a véleménye erről?
– Egyetértek vele. Egyetlen volt kommunista állam sem lett az EU tagja úgy, hogy előbb ne csatlakozott volna az észak-atlanti katonai szövetséghez. Ezt az utat járta be a többi exkommunista állam is, s nincsen annak egyetlen oka sem, hogy Szerbia ne járja végig ugyanezt az utat. Szerbiának az lenne az érdeke, hogy minél előbb jelentkezzen a NATO-tagságért, ezáltal ugyanis egy erős mechanizmushoz jutna nemzeti, állami kérdéseinek rendezése terén. Szerbiát NATO-államok vagy a tagságra váró államok veszik körül – ez még egy ok a csatlakozásra. Megvalósíthatatlannak tartom azt az elképzelést, amely az unión belülre kerülés és a NATO-n kívül rekedés politikáján alapszik.
Szerbiában azonban a múlt történései miatt a közvélemény nagy ellenállást tanúsít a katonai szervezetbe történő bekapcsolódás iránt. Hogyan lehet ezt a problémát áthidalni?
– A NATO-ba az államot veszik fel, nem a közvéleményt és nem a polgárokat. Az európai út megfelel annak a célnak, hogy a szerb társadalom reformokon haladjon át, s hogy az állam a társadalom motorjává váljék, mely előrébb tudja vinni ezt a társadalmat. Jelenleg egy ördögi körben forgunk, nem tudjuk, melyik a rosszabb: az államunk vagy a társadalmunk. A politikai elit döntésétől függ a NATO-csatlakozás. A polgárokra nem is tartozik nagy mértékben mindez, hiszen a csatlakozással nem növekszik az adó, nem változnak lényegesen a politikai körülmények sem. A mi társadalmunkra különben sem jellemző, hogy túlságosan oda lenne a demokráciáért. A jelenleg nagy támogatottságot élvező politikai elitnek – melyet egy személyben Vučić testesít meg – meg kellene hoznia a szükséges döntést mielőbb. Ami pedig a közvéleményt illeti: azt hiszem, elég lenne, ha Vučić egy esti híradóban kijelentené, hogy Szerbiának csatlakoznia kell a NATO-hoz, s az ügy rögtön megszerezné a polgárok többségének a támogatását. Így van ez, amikor egy személy vezeti az államot – rá hárul azonban a felelősség is a meghozott döntésekért.
